Állítólag (de nem biztos) cigányné volt, állítólag (s ez sem biztos), volt vagy másfél légkör benne, amikor szenteste előtt egy nappal az óvatlanul záratlan hagyott kaput megkilincselte, aztán pedig benyitott. A tiszta véletlenül pont akkor kinéző háziasszony kilépett az udvarra, gyorsan megkérdezte a betolakodót, mit akar? A betolakodó pedig lekanyarította batyuját a válláról, könyörögni kezdett. Olyasmit mondott, hogy messziről érkezett, beteg is, meg fáradt is, szépen kéri a háziakat, hogy adjanak szállást neki egy éjszakára. – És? – kérdeztem a ház asszonyától, holott jól tudtam a választ. – Kaput mutattam neki, és még azt is mondtam, ide többé ne merészelje betenni a lábát.
Ilyenkor, a karácsony közelségében az ilyen s ehhez hasonló történetek mind a Bibliára mutatnak. A szent család is hasonló hányattatásokon ment keresztül, hogy aztán a Megváltó anyja világra hozza a kisdedet. Jézust az istállóban. Mi itt, Udvarhelyen nagyjából csak az öregházban, a fűtetlen és kifűthetetlen nyári házban tudnánk elhelyezni a bekérezkedőt, ha pedig tömbházlakók vagyunk, sehol, mert ha a két szoba egyikét mi lakjuk, és öregek vagyunk, a másikba a fiatalok költöztek. „De csak míg nem kapunk egy jó albérletet.”
Hány bekérezkedés-történetet hallottam már! Az egyikben maga a Teremtő indul el Szent Péterrel, és akárcsak Mária meg József, akárcsak a néhány nappal ezelőtt kopogtató asszonyság, megpróbálnak az embereknél éjszakázni. A gazdag azt mondja, táguljatok innen, a szegény nem csupán hogy beengedi őket, felajánlja az egyetlen ágyat, ők pedig a földön ágyaznak maguknak. S mert ez mese, a jótett helyébe jót várj erkölcse szerint alakul végső mozzanatában a történet. Engem ebben az egészben fajtánk változó alaptermészete fogott meg. A klasszikus ókorban mindenképpen szívesebbek voltak az emberek. Emlékezzünk csak, Odüsszeusz a kereszténységet messze megelőző korban vándornak mondta magát, így lépett be a trójai háború tíz éve után saját házába, öreg dajkáján és kutyáján kívül senki nem ismerte fel. Ezt a legutóbbit, ami itt, Udvarhelyen csattan el néhány percre, akár teszthelyzetként is értelmezhetem. Ha történetesen hozzám kopog be a decemberi vendég, mit csinálok? Netán rámutatok egy szobára, egy ágyra, azt mondom, hogy reggelig az övé, és másnap fölajánlok egy reggelit az ősi és legemberibb vendégjognak megfelelően? Erősen kétlem, hogy így tennék. És erre sincs mentség, mert soha nem raboltak ki, nem loptak meg, jóhiszeműségemmel visszaélve, ilyenkor persze előszeretettel hangoztatom, s egyáltalán nem kis cinizmussal: de nem is engedtem közel senkit magamhoz, aki visszaélhetett volna a jóhiszeműségemmel. Ez a helyzet végső soron csatolt üzenet minden kedves (és az sem kizárt, kedvetlen) hozzám hasonló sorstársamnak, aki egyetlen percig se tűnődik azon, hogy beengedjen vagy sem házába valakit, aki tán nem véletlenül kopogtatott kapuján.