Aluszékony pasas lehetek, ha még mindig a kóla-rejtély megfejtése foglalkoztat. Az sem kizárt, hogy nevezett rejtély kipattanása óta semmi nem történt, ami a műfajt újólag hitelesítette volna. E logika szerint nem rejtély, csupán szerencsés véletlen az új (nemzeti, keresztény) polgári oligarchia logikátlanul gyors és különös megtollasodása. Ugyanígy az erdélyi lobbik egyre nagyobb térfoglalása az anyaországi politikában vagy az irodalomban. És nem közéleti, hanem főrendi minőségben! De engem most változatlanul a kóla-rejtély érdekel.
Ez a recept oly titkos és éppen ezért oly rejtélyes volt, mint a fáraó átka, vagy a Nazca-sivatag rajzai. Nem vitás, a rum- meg sörivókat épp úgy foglalkoztatta, mint az absztinenseket százharmincnégy éven át. Egy John Pemberton nevű atlantai gyógyszerész 1886-ban kikísérletezte a nedűt (és ez itt a reklám helye). A receptet természetesen nem hozta nyilvánosságra, ebből is látszik, hogy nem kelet-európai feltaláló volt, aki ha nagyot gondol, abból rendszerint más gazdagszik meg. Szupertitkos helyen őrzik azóta is, állítólag egy kriptában – és ez a horrorisztikus betájolás, ez a némafilm-helyszín kapásból hiteltelenné teszi, amit eddig rejtélyként tán még el is lehetett hinni. Az öreg Pemberton kitalálta, és aztán így vitte le az árnyékvilágba a kóla receptjét, végül mégis kitudódott. Amerikai kollégáinké az érdem, ők ugyanis még 1979 telén közölték az egyik atlantai újságban valaki fényképét, az illető nyitott könyvet tart kezében, és a lapon ott van a szupertitkos feljegyzés! Ez fantasztikus, nemde? Persze, kákán a csomó: hogyhogy nem akadt meg senki szeme a negyvenegy évvel ezelőtti fotón? No de mindegy, mert a lényeg, hogy meglett a nagybetűs Recept, és azt is tudni, egy Merchandise 7x nevű, most már nem titkos hatóanyaga teszi a kólát azzá, ami. Ez az egyik hír, mi nem múlik fölöttem nyomtalan. És most látom, van egy másik is: ausztrál kutatók gondolkodó sapkával serkentik jóideje a kreativitást. Engem is megsapkáztak épp elégszer, hogy kreatív s főleg rendes fickó legyek, a világ tehát ebben nem változik, legfönnebb eszközeiben civilizálódik. Most a fejemre húznák a diszkrét, homlokpántos sapkát, ami nem egy háromemeletes kompúter, bekapcsolnák az áramot, agyam a kimondottan gyenge áramütések hatására csodálatos dolgokat produkálna. Ne tessék röhögni, az ausztrálok azt is kitapasztalták és felmérték, hogy a gondolkodó sapka viselői közül háromszor többen oldottak meg egy matematikai feladványt, mint a sapkátlanok. Erre magyarázat is van: nevezett sapka elnyomja a bal agyi félteke tevékenységét, ez a tudásfelelős, mintegy stimulálva ezzel a kreativitásért élő és haló jobb féltekét. Tetszik érteni? A német online újságban megjelent írást csupa kalapos nagyság képeivel spékelték meg. Van Gogh, Claude Monet, Paul Cezanne és így tovább. Hát persze, csupa festő és csupa önarckép. De kalapjuk szemlátomást nem gondolkodik, olyan posztó, mint a többi. Ebből meg arra következtet az ember, hogy nem csak a gondolkodó kalap, de a sötét középkor fejfedői is gondolkodóba ejthették viselőjüket, a polgári újkorról nem is beszélve! Hát csodálkozhatunk-e azon, hogy a tévében, a parlamentben, a kocsmákban (a mulatós, a sláger- meg a divatcsatornákat kivéve) mindenütt a jobb és a bal harca dúl, ami így, sőt amúgy orális kielégülés. Viszont ha változatlanul a technikára vetjük vigyázó szemünk, el kell ismernünk, a kalapkúrában a leghatásosabb mégis csak a villamosszék, mert ott is homlokpántot tesznek az illetőre, s van áram elég, csak az a kár, hogy a páciens, akit hellyel kínálnak, azontúl nem fejtheti ki nagyságrendekkel dúsult kreativitását.