– Az emberek sokféleképpen viszonyulnak az időhöz. Többségük nem is gondol rá, hiszen magától értetődőbb, mint a levegő: mindig volt és mindig lesz, függetlenül attól, hogy mit teszünk, vagy nem teszünk. Némelyek folyónak tekintik, amely egy hátunk mögötti végtelenből halad az előttünk álló végtelen felé, egyenletesen, elágazások, vízesések, örvények nélkül, és az egyes emberen múlik, hogy a két örökkévalóság közötti arasznyi szakaszt hanyatt fekve, tutajon, gerendába kapaszkodva, csónakon vagy hajón teszi-e meg.
Az emlékezetemben fönnmaradt mozaiktöredékeket összerakva ez maradt meg édesapám egyik eszmefuttatásából az időről. Newton óta ezt így vagy úgy már sokan elmondták, de én azért odafigyeltem, mert sejtettem, hogy ez csak a többé-kevésbé közhelyes „leves”, ezután jön a „második fogás”, ami esetleg még magának Newtonnak is ízlene. Fejtegetései mindig hosszan folytak, kanyarogtak, elágaztak, visszatértek; így rövidítette suszterszékén az időt és hosszabbította az én türelmemet.
Közbevágtam, mert már nagyon furdalta az oldalamat a „második fogás”, amely találékonyságban vetekedett édesanyám szinte semmiből készült fogásaival.
– Édesapám szerint mi az idő?
– Az idő – válaszolta édesapám, miközben egyenletes ütemben faszegeket ütött a tértére lábszíjazott félcipő talpába – folyóhoz hasonló, de nem egyenletes sebességgel folyik, itt széles, ott keskeny, itt örvénylik, hullámzik, kiárad, ott sima tükör, és sok elágazása van. Ha én például nem veszem el édesanyátokat, te nem születsz meg, és a többiek sem. Mindenki saját maga dönti el, hogy az idő melyik ágán és mivel teszi meg a két örökkévalóság közötti utat…
– Ha ez így van, édesapám, ezt azt jelenti, hogy az egyes emberek ideje nem ugyanott fut ki az örökkévalóságba?
– Ezt jól gondolod, fiam, különböző idők különböző helyeken torkollnak az időtlenségbe.
– És édesapám milyen alkalmatossággal utazik azon a folyóágon, amit saját időnek nevez?
– Gyalog – válaszolta édesapám.
– Gyalog? Ez nagyobb csoda, mint a vízen járás. Az időn nem gyalogolhat édesapám; az hígabb, mint a víz, elsüllyedne.
– Az attól függ, hogy milyen kapcsolatban állok a cipőmmel. És persze a cipőtől is. Nincs két egyforma cipő…
– Ezt nem értem, édesapám.
– Én sem értem – nevetett édesapám. Arca, szemei, titkokat fátyolozó mosolya, széles, magas homloka jobban fénylett, mint a suszterkalapácsa.
Velem szemben ült a dikiccsel, talpreszelővel, talplyukasztó árral, harapófogóval, falcanggal*, cipőtalpakkal, ragasztásra előkészített cipőfelsőrészekkel, fa- és vasszegekkel megrakott, Prenádez**szagú suszterasztalnak a tornácablakkal szembeni oldalán, én a másikon. Fölállt, jobb lábát az asztalra tette, és azt mondta:
– Látod ezt a cipőt?
– Látom, édesapám.
– Nem látod, nézd meg jobban.
– Nézem, édesapám, szép cipő. Drága volt?
– Ingyen kaptam. Egy Svájcból érkezett cӑpӑtat*** csomagban volt az 1975-ös árvíz után.
– Akkor Isten küldte – ugrattam édesapámat. – Ember cipésznek nem ajándékoz cipőt.
– Ezzel ne viccelj, fiam. Minden, ami jóindulatból, szeretetből jön, Istentől való.
– Jó vastag talpa van, legalább egy centi.
– Nem érzem benne a talajt, mintha csónak volna. Még viselni fogom ezt a cipőt, amikor bekövetkezik az elragadtatás.
Nevettünk. Belementem a játékba, s azután, sok-sok idő multán, amikor találkoztunk, és eszembe jutott az az időből készült „második fogás”, megkérdeztem édesapámat:
– Kopik-e az a cipő édesapám?
– Nem, fiam, nem kopik. Ez egy csodacipő. Mondtam én nektek (másokat is belevont a játékba), hogy még viselni fogom, amikor bekövetkezik az elragadtatás.
Folyt az idő, hol egyenletesen, hol sebesen, szakaszonként megposhadva állt, 1989-ben nagy örvényeket kavart, rendszereket nyelt el, országokat borított föl. Az én időm az Alföld felé kanyarodott, az édesapámé folyt tovább csendesen, mint a Kis-Küküllő, amikor hó nem hull, és eső nem esik, el 2001. szeptember 11-ig, amikor az idő egy addig kevésbé ismert, iszapos, ágas-bogas, veszélyes ragadozókkal teli ága kiáradt az egész világra.
Mennyire szerettem volna látni, hogyan járkál édesapám vastag talpú cipőjében azon a megáradt időn, mert az nagyon hasonlított a végidőkhöz, amelynek jöttéről annyit beszélt.
Nem adatott meg Neki. Az idő kiborította vastag talpú cipőjéből. A „kormány” – agyonlapozott Bibliája – és „evezői” – a suszterkalapács és a dikics – kihullottak a kezéből. Évekig, mintha időtlenül lebegett volna a két örökkévalóság között.
2005. decemberében, karácsony után, kérésére, Kolozsváron, a Bethesda otthonban lábára adták a vastag talpú cipőt, abban vitte István unokaöcsém haza Dicsőbe. Egész úton áradt belőle a jókedv.
De nem sokáig. A hazatérése utáni harmadnapon hirtelen rosszul lett, és rövid haláltusa után elragadtatott. Zoli öcsém beszámolója szerint délelőtt kilenc óra tájban ég és föld között fényfolyosó nyílt, egyesen édesapám arcára, azon keresztül távozott az előtte álló örökkévalóságba.

*Harapófogószerű cipészeszköz.

** Átható szagú ragasztó, a cipőtalp, cipőfelsőrész rögzítésére is használják.

***kapott.

2018.02.24.