Álmomban még mindig eljösz hozzám,
fiatalon, hetykén megülve
az ébenfekete Csillagot.
Nevetsz rajtam, hogy kétballábas
maradtam: ma sem tudom járni a foxtrottot,
pedig mennyit tanítottál
s játszodtad a tangóharmonikán
kedvenc dalodat.

Tudod apám, én próbáltalak továbbgondolni,
onnan, ahol abbamaradtál azon a novemberi napon,
átcipelni egyet s mást a hátrahagyottakból,
de csak rozsdás kacat mind,
csikorog, mint öreg csontom,
ha próbálom a foxtrottot –
csak arra jó, hogy egy-egy vázban, hajlott nyélben
elém jön néha a jövő ismerősen.

Nekem csak az a furcsa, hogy soha
nem mutattad az egyre apadó lábcsonkodat,
melyet a népi hatalom meghagyott neked,
mintha az is a te szégyened lett volna.