a negyvenedikre

Már görnyed a hátam, s te is megöregszel,
egykor ében hajad csillámlik őszesen,
lépteink bizonytalanodnak a Kertben,
december kósza fénye ölel melegen.
Késő ünnepen állunk az elmúlásban,
– ifjú illúzió: nagyon szerelmesen.
Kezem remeg, feléd nyújtom nagyapásan,
remélem, a régi boldog párod leszek.
Sohsemlett szőlőnk alatt ülünk a Kertben,
nézünk egymás szemébe hosszan, melegen.
Már görnyed a hátam, s te is megöregszel,
egykor ében hajad csillámlik őszesen.

Keressük az erdőnk, a régi mohágyast,
ott beszélgetünk majd, mint az első napon.
Tán örömet is érzünk: csendesen áthat
s melegít a rejtett játékos szavakon.
És összeszámoljuk, hányszor mondtam neked:
Asszonykám, s te nekem: megint bolondozol.
És míg sorra vesszük minden elszállt évet,
felidézzünk néhány kedves semmiséget,
simogatása ér egy kósza sugárnak:
könnyű csókját hagyja hófehér hajadon.
Keressük az erdőnk, a régi mohágyast,
ott beszélgetünk majd, mint az első napon.

Napjaink telve, nekem mind többet adva,
több vagy ma, mint tegnap, s tán te is gazdagodsz,
mit bánom, hogy szarkalábas szemed sarka,
örökre vigasztalsz, s te is vigasztalódsz.
Minden múló naphoz új ajándék tapad,
mi az én emlékem, a tiéd is egyben,
átölel már minket hűségünk szalaga:
vesztett sorsunk kötése eltéphetetlen.
Kíméletlen évek, görnyedtünk alatta.
Végig mellettem álltál, kis feleségem.
Napjaink telve, nekem mind többet adva,
több vagy ma, mint tegnap, s tán te is gazdagodsz.

A szerelem lángja, mely álomként hagy el,
óhajtom: hamu alatt parázs maradjon.
Pillanatokban őrzöm. Gyorsan szárnyakra kell,
hogy titkon lüktessen, ha szél jön haragvón.
Magamba rejtett békém tőled loptam el.
Ó kincseket gyűjtök emlékezetemben:
szemed színét őrzöm, egyedül nem vagyok.
Óarany pengésű egykor volt szerelmem.
Mézét a pillanatnak – gyorsan szublimál –
– megőrzöm, s a vihar haragvón tovaszáll.
A szerelem lángja, mely álomként hagy el,
óhajtom: hamu alatt parázs maradjon.

Már görnyed a hátad, s én is megöregszem,
egykor ében hajad csillámlik őszesen,
lépteink elkóborolnak már a Kertben,
december fénye még átölel melegen.
Késő ünnepen állunk az elmúlásban –
vénhedt fellángolás: nagyon szerelmesen.
Kezed felém remeg, nyújtod nagymamásan,
és újra a régi boldog párom leszek.
Sohsemlett szőlőnk alatt ülünk a Kertben,
nézünk egymást vágyva újra, szemérmesen.
Már görnyed a hátad, s én is megöregszem,
egykor ében hajad csillámlik őszesen.

2020. december 6.