Előszó Dehel Gábor: Bisztrai Mária c. beszélgetőkönyvéhez (Prospero Könyvek, Komp-press, Kolozsvár, 2011)

Nem csak sors-vallomást, hanem krónikát tart a kezében a tisztelt olvasó. Nem csupán egy művészpálya regényét olvashatja, hanem a XX. századi Kárpát-medencei sors állandó döntésekre kényszerítő története elevenedik meg. Bisztrai Mária életútja, hősünk „történelmi” családokból való származása révén is, a XX. század szküllái és kharübdíszei közötti vergődés tömör kivonata. Édesapja a kortárs román történelem alakítói közé tartozott, aki a Trianon után kialakított Nagy-Románia modernizációjáért küzdött, s erdélyi lévén, elutasítva a szélső jobboldal genocídiumig fajuló türelmetlenségét, a baloldaliságban látott országépítő programot, s egy Duna-medencei konföderációs szemlélet alapján fejtette ki államférfiúi tevékenységét. Nem e bevezető feladata, hogy eldöntse az életmű hozadékának értékét, súlyát a történelemalakításban. Csupán jelezni kívántuk: egy ilyen apa mellett az élet mélységeit és magasságait egyaránt ki lehet próbálni. Édesanyjától az államalkotó és az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri, történelmi családok génjeit örökölte, s akit a megnyugvás ösvényeire a színészpálya vezérelt. A történelem ilyen ellentétes irányaiból érkező személyiségek találkozása, amely sírig tartó szerelemmé terebélyesedik, a világ könyörtelen logikája szerint nem teljesedhetik be, legfeljebb földrajzi környezetünk tragikus szerelmi történetekben oly gazdag balladairodalmának egy darabjává válhat. Az életben minden a visszájára is fordulhat. A helyzet a balladisztikus kifejlet helyett érzelgős történetté is silányodhatott volna. Az örökölt erdélyi szellem konoksága azonban mindig az élet, hadd ne mondjam, a történelem fő sodrába terelte Bisztrai Máriát, s ez a szellem óvta az alapvető eltévelyedésektől is. Lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. Egy-két ütközése a falanszter-embereket gyártó gépezettel, világossá tette számára: a kreatív, egyéniségét és világszemléletét vállaló személyiség összeférhetetlen a „parancsra tettem” embertípussal. Felismerte: ez az út zsákutca. Lehet, csupán ösztönös döntés volt, de sejtette azt a képességét, hogy hullámlovasként mindig képes feljutni a levegőhöz juttató víztömeg felszínére. Az államférfi apa szárnyai alatt választhatott volna közéleti pályát is, de ösztöne ettől is megóvta, a XX. század közepének totalitarista gépezete vagy beőrölte vagy kivetette volna magából. Az autonóm személyiség számára menedéket akkor is a művészpálya nyújthatott. Külső szabadságodat korlátozhatták, de belső szabadságod érinthetetlen volt. Anyai génjei is erre ösztönözhették, így vált színésznővé.
Kótsi Patkó János, az erdélyi színjátszás pápája mondotta: „A színjátszó sokkal fontosabb ember a köztársaságban, mint amilyennek sokan képzelik. Az ő kezében vagynak a lélek munkáját ébresztő szerek, melyeket sem a törvény, sem a király tekintete mozgásba nem hozhat. A hatalmas, a hipokrita, a magát tettető kivonja magát a törvény hatalma alól, de a színjátszóé alól bajosan, sőt nem is, ha a színjátszó jól játszik.” Bisztrai Mária ilyképp révbe jutott. Az apai-anyai örökség kényszerét, hogy ne bújj el a történelem hullámverései elől, úgy teljesíthette, úgy munkálhatta a lelkeket, ahogyan sem a törvény, sem a király.

A művészpálya a heroikus helytállás hőskölteményévé vált? A művész is olyan, mint Madách Ádámjának nő-képe:

„Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.”

Az ember– és művészsors eleve elrendelt buktatóit Bisztrai sem kerülhette el, de a pályakép mérlegének mutatója arra billen, ahol az van írva: „a jó sajátja”. S ebben a döntő súly az igazgatói, intézményvezetői szerep, amelyet több mint másfél évtizedig viselni kényszerült. Ez a másfél évtized (1969-1985) a kulturális genocídiummá fajuló totalitarista korszak kiteljesedési szakasza, amely aztán az identitások irtásává is változott. A szakirodalom szerint azok a népcsoportok, amelyek nem rendelkeztek független területtel és önálló közigazgatási intézményekkel, hiányukat kulturális intézményekkel pótolták, így a színházépület olyan helyszín is, ahol kőbe vésve manifesztálódik egy adott nemzet identitása, egy virtuális nemzet valósággá alakítható. A totalitarizmus éveiben a színház a nemzeti „túlélés” jelképévé, a múlt jelenné formálható és jövőre vetíthető terévé változott. Ezt a küldetést vállalta Bisztrai Mária. Nem stílusfordulatként használom a vállalni kifejezést. Egy ilyen küldetés „menedzsereként” tevékenykedni abban a korban, valóban vállalást jelentett, hisz a hatalom a szolgálókat és nem a szolgálatot vállalókat díjazta.
Igazgatói korszakában valósult meg a XX. század erdélyi magyar színjátszásának Janovics korszakalkotó drámatörténeti sorozataihoz mérhető nagy vállalkozás: a Sütő-tetralógia színrevitele Harag György rendezésében. Nem csak az összmagyar színjátszás játékstílusát megújító, korszerűsítő, a látványszínház honosítását jelentő stílusteremtő kísérletről kell emlékeztetnünk, hanem a vállalás tényéről értekezve, el kell mondanunk, hogy a Bisztrai égisze alatt létrejövő Sütő-Harag találkozás nyomán a dráma szellemiségünk vezető műnemévé, a színház pedig kultúra– és értékteremtő fórummá vált. A tetralógia irodalma szülte a „felemelt fő” szókapcsolatot, amely a közösségi megmaradásért folyó küzdelem metaforájává vált. A „sajátosság méltóságának” vezéreszméje körül – a második világháború után – először került sor egy kisebbségi ideológia megfogalmazására, amely egyenes folytatása volt a két világháború közötti transzszilvanizmusnak, Imre Lajos és Tavaszy Sándor kisebbségi ethoszának. Ez a teljesítmény felejthetővé teszi a Bisztrai személyisége körül dúló kritikusi csatározásokat, az olykor jogos bírálatokat szakmai döntéseiért, mára bennem a küldetését, a kolozsvári színház hagyományait vállaló intézményvezető képe ülepedett le, pedig a több mint másfél évtizedes igazgatói működése alatt a napi taposómalom nyűgeiben osztozó közvetlen munkatársa voltam, ismertem minden elhatározásának hátterét. Intézményvezetői tevékenységének fő csapása nevét a színháztörténetet formálói közé sorolja. A XX. század olyan hullámlovasai közé tartozott, akik az éltető oxigént nem csak a maguk számára küzdötték ki, hanem a megmentendőknek is juttattak belőle. (…)