„Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…”
(Babits Mihály)

Fűrészelik, vágják a fát, dobálják be a fészerbe, sorba rakják, izzadnak a kalákások, akiket azért
hívott, mert ő már nem bírja, de össze kell vágni, száradt az udvaron már eleget, és be kell
hordani télre, szépen sorba, mert mindjárt itt az ősz, és jön a következő adag méteres fa jövő
télre, amit majd szintén az udvaron kell összerakni, hogy ázzon-száradjon jövő nyárig, botjára
támaszkodva nézi, hogy fűrészelik, hasogatják, dobálják be a fészerbe, nézi az erős férfiak
kezét, izmos karjukat, ruganyos lábukat, a munka ritmusát, amikor az erdőket járta, ezek a
fák is még gyökereikkel a földbe kapaszkodva biztosan álltak, zöldelltek, törzsükön rovarok
mászkáltak, koronájukban mókus szökellt, ők se hitték volna, egyszer idejutnak, darabokra,
szálkákra szakadnak, s ilyen engedelmesen válnak részekké, hagyják magukat, hogy emberi
kezek dobálják, rakosgassák, áll, botjára támaszkodva hallgatja a kemény, jóságos kalákásokat,
ahogy munka közben egymással vidámkodnak, s látja, közben milyen könnyen bánnak a tűzre szánt élettelen fákkal, fűrészelik, vágják, dobálják, sorba rakják, nincs megállás, nincs pihenő,
mert mindjárt esni kezd, s ha nekifog, szakadatlanul csak zuhogni fog, csupa víz lesz kalapjuk,
ingük, nadrágjuk, cipőjük, sáros lesz mindenük, áll, botjára támaszkodva érzi, mindjárt itt az
ősz, és jön a tél is, hogy már nem, már soha nem lehetnek olyanok ezek a fák, mint ahogyan
az erdőben látta valaha őket, árnyékot tartva a vándornak, menedéket adva az állatoknak,
fűrészelik, hasogatják, dobálják, rakják, áll, botjára támaszkodva a távolba néz, mindjárt tűzbe
kerülnek, ontják a meleget, szénné, parázzsá, hamuvá, füstté lesznek, füst és hamu, por és
hamu, s már messze, nagyon messze járhatnak a vidám, szorgalmas kalákások.

Forrás: Eső, 2020/Ősz