Közöttem s a nyár között
hatalmas fal emelkedik,
tövéből bámulom
a fákra szálló fényeit.

A fal csaknem hetven évem,
csillagporral kevert
kavicsból, homokból öntve –
kemény égi cement,

nem dönthetem le,
s nem mászhatok át a falon,
magától nő, s dől össze majd,
ez jár a fejemben, amint
tövében ülök, fapadon,

árnyékába burkolózva,
amely az enyém is most már,
szoktatom hozzá magamat,
mint magassághoz a gyopár.

Örülök, hogy a fák csúcsán
még süt a nap,
szemem oda-odarepül,
nyaralni, mikor éveim száma
szívemre nehezül…

2019.10.10.

1. Nászta Katalin:
   2020. december 16. 04:44

   De szép!

2. Hadnagy József:
   2020. december 16. 15:09

   Köszönöm szépen.