„Hát olyan… szép költő”, mondta fanyalogva egy nagy költő Kolozsváron a Fecske (Cloșca) utcában. És Jeszenyin szép volt valóban, igazi szláv arcú kölyök, kerek képű, kék szemű.
A verseivel A világirodalom legszebb verseiben találkoztam, a Bokraink közt… és az Ifjúságod széthordta más azonnal a kedvencem lett. Egyik lemezünkön Balogh Éva hangján hallottam az elsőt, ez is megragadott, a színésznő hangja, akiről tudtam, hogy öngyilkos lett, és később azt is megtudtam, hogy miért. Rab Zsuzsa igéző fordításai a szívembe lopakodtak.
Nehéz kérdés, hogy mi a túl szép, bár mindannyian sejtjük, mit is jelent. Az engem is bosszant, amikor valaki úgy ír, mintha nem Petri és Eliot után élnénk, hanem ezernyolcszázvalamiben. A költészet, bár nem fejlődés, azért folyamat – nem lehet azt mondani, hogy Apollinaire jobb, mint Villon, azt azonban mondhatjuk, hogy az Apollinaire-féle versbeszéd közismert, nagy tehetség tud csak újat mondani általa. Még különösebb, hogy aki már túl van Pound kompozícióin, az hogyan olvassa a naivabbakat.
De az is különös, ahogy valami megragadja az embert, és többé nem ereszti. Engem megragadott ez a korán szomorú fiatalember.
„Gyűrött sálam őrzi már csak híven / fehér kezed hársméz-illatát.”
Úgy őrzöm ezt az illatot, mint az a sál.