….mint másról a ruha boldog szerelemben”- írja József Attila egyik csodálatos versében, a Nagyon fáj-ban. Meg azt is írja egy helyütt: ” Ölni szeretnék, mint mindannyian..”
… Ha ez a szikrázó intelligencia tudja, nekünk is muszáj szembenéznünk vele: bizony, gyakran csak azért vagyunk olyan decensek, demokratikusak, toleránsak, „civilizáltak”-, mert nem szorít minket olyan helyzetbe az élet, hogy agressziónk, vademberi ösztönünk teret kaphasson. Kísértés nélkül könnyű a hűség – a humánumhoz…
Ez jutott eszembe, miután megnéztem az 1999-ben készült Hó hull a cédrusra (Snow falling on cedars) című filmet., amely David Guterson 1994-ben megjelent, nagy sikerű könyvének filmadaptációja.
Történelmi viszonylatban a „koncentrációs tábor” kifejezésről Németország vagy a volt Szovjetunió haláltáborai jutnak az eszünkbe, és nem a szabadság földje, Amerika. Jó lesz azonban kicsit ismerkedni azokkal a barakkokkal is, ahol ugyan nem haltak éhen az emberek, de ahol életek ugyanúgy mentek tönkre az örök, fatális történelmi hiba, a kollektív bűnösség mérgező gondolata miatt. Sajnos, a mai napig nincs rá igazán hatásos ellenméreg – azaz persze tele vannak vele a könyvtárak, de hát azokat kevesen látogatják, ráadásul most be is zártak. Inkább filmet nézünk. S ha már így esett, nézzük ezt a filmet, és okuljunk, méregtelenedjünk általa.

Áthatolhatatlan ködben indul a történet. Igazából nem is száll fel, csak a végén. Botorkálunk a kezdetektől, és szép lassan rakjuk össze a ködből kivillanó emlékekből a múltat, amely rátelepszik a jelen történéseire. Jelesül egy halász váratlan, tragikus halálára. És mert a kritikus pillanatban éppen egyedül volt, felmerül a kérdés: hogyan is történt, hogyan gabalyodott bele saját hálójába ott, a ködülte tengeren? Vagy tán más is segített benne?…
A látszatra békés halászfalu izolált világában hamar rátalálnak arra, akire ujjal lehet mutogatni: az áldozat valamikori barátjára, a japán Kazuóra (Rick Yume). Bizonyíték nincs, de beidegződés igen: még nem heverte ki a papíron liberális amerikai gondolkodás Pearl Harbort és a 2. világháború ázsiai szigetein folytatott harcokat követő tömeghisztériát. Pedig valaha nagy volt ott a béke – példaszerű egyetérésben élt itt mindenki, a különbség leginkább a szemvágásában volt, természetesen keveredett a két náció, még akkor is ,ha bizonyos beidegződések, hagyományok különböztek. A fiatal generáció számára már ezek is kezdtek elmosódni: Kazuo későbbi felesége, a szépséges Hatzue (Youki Kudon) kislányként Ismail Chambers (Ethan Hawke) legjobb pajtása, a barátságból mély szerelem virágzik ki a part menti öblök védett homályában, és nincs jelentősége másnak, csak a kettejüket fogva tartó varázsnak, amelynek nem tudnak és nem is akarnak ellenállni. De miért is akarnának? Mert Hatzue édesanyja szerint csak a japán férfiak tudnak igazán udvariasak lenni? Majd bebizonyítják, hogy ez csupán sztereotípia. Majd elfogadja Ismailt, ahogy Ismail újságíró apja is sziklaszilárdan képviseli a befogadás humanista parancsát. Mindenesetre beszédes, hogy még ebben a látszólag békés egymás mellett élésben is hallgatnia kell a lánynak erről a szerelemtől – nem amerikai fiút képzelnek neki, társul. Hiába, a japánok meglehetősen merevek…
De mielőtt Ismail vagy bárki más komolyabban elkezdhetné csóválni a fejét a japán gondolkodás mozdíthatatlanságán, Pearl Harborben japán gépek elpusztítják az amerikai flottát, és az Egyesült Államok belép a háborúba. Ettől kezdve japánnak lenni nem nagy öröm ebben az országban. A gyanú sötét árnyékát húzzák maguk után, potenciális kollaboránsok, és egyébként is, mit keresnek itt a ferde szemükkel…? Hogy itt születtek, és semmi közük ahhoz, ami a világban történt?…Hogy köztük sok az Amerikáért harcoló katona …Meglehet…de mégis csak japcsik…jó lesz velük vigyázni. Elkezdik kerülni őket, egyre több megaláztatás és attrocitás éri a családokat, Hatzue apját internálják. Amit nem ért el Hatzue anyja, a maga finom kis aknamunkájával, azt megteszi a történelem. Hatzue megírja a búcsúlevelet a hadszíntéren küzdő Ismailnak. Azt távolságot, amit az internáló táborok, apja táborból érkező levelei, anyja könnyei, a valamikori barátok hallgatása teremtett, nem lehet már legyőzni. Hatzue legalább is nem tudja. Jobb lesz neki egy japán férj…
Ismail szíve összetörik. Amúgy sincs olyan acélos anyagból gyúrva, mint elkötelezett apjáé, aki a történelmi hisztéria legsötétebb óráiban is harcol a méltatlanul megvádolt és megalázott japánok jogaiért. Csak egy elbűvölő lányt sirat, aki hátat fordított neki, és magányos életre, szívfájdalomra ítélte. A háborúból ezzel a sajgó bánattal tér haza. Bátor, tevékeny apja már nem él, ő anyja mellett próbálja élni a napjait újságíróként – be nem gyógyuló sebbel a lelkén. Eközben a lassan konszolidálódó világban Katzue a férjével családot alapít, egzisztenciát teremt vagy próbál teremteni. Ebben segítené őket egy régi, bár a háború idején eltávolodott barát – a halász, aki a tengeren leli halálát. Utoljára Katzue férje beszél vele, és erről hallgat. Ez persze hiba, baj – de az ellenséges légkörben, amelyből éppen csak kezd kibontakozni a manipulált és esendő amerikai honpolgár, ezt túl nagy kockázatnak tartja. Így is az történik, amitől félt: őt vádoljáka gyilkossággal.
Ismail a maga beborult lelkével a tárgyalóterem karzatáról nézi a férfit, aki ellen felolvassák a vádat, és aki megkapta azt, amire ő oly reménytelenül vágyik – az életet Katzueval. Most talán eltűnik a nő életéből, ő meg talán kap egy új esélyt…
De Ismail nemcsak reménytelenül szerelmes férfi, hanem újságíró is. És ha nem is akkora benne a morális hajtóerő, mint apjában, azért a kategorikus imperatívusz hangját képes meghallani. Kezében a vetélytársát felmentő bizonyíték, és kezében a döntés: elhallgatni, és remélni, hogy az egyedül maradt Katzue majd beengedi az életébe, vagy segíteni felmenteni az igaztalanul vádolt férfit, aki elvett tőle mindent, ami fontos volt neki, és aztán végigélni az életet úgy, hogy ezzel mindennap szembesülnie kell…
Igazából nem nagyon kísérti meg az első, aljas lehetőség. Nem is arról van szó, hogy nehéz a döntés, csak ott belül nehéz – de hát az mindig is az. Legalább nem lesz nehezebb. Azért ünnepelni, felszabadultan örülni persze nem tud. De ne akarjunk túl sokat egy összetört szívtől. Elég, hogy tette a maga dolgát. Attól még szomorú maradt. Szomorú és tisztességes. Igyekszik hát csendben elhagyni a tárgyalótermet, ahol a bíró az ő segítségével felmentette szerelme férjét.
Már majdnem eltűnik a szemünk elől, amikor Katzue utána szalad, hogy megköszönje tettét. Még egyszer, utoljára megöleli a férfit, és Ismail még egyszer, utoljára érezheti ennek a mindennap visszasírt testnek az érintését, még egyszer, utoljára beszívhatja hajának semmihez sem fogható illatát. Aztán vége a tűnékeny varázsnak: Katzue már lépdel a férje felé, Ismail alakja pedig lassan belevész a hóesésbe, megy egy olyan élet felé, amiben már soha többbet nem várhat erre az ölelésre. Mi, nézők azért bizakodjunk: majd valaki csak elhozza számára a vigaszt.
Különös, sötét, hóesésben és ködben kavargó világ tárul fel ebben a filmben, amelynek képi megjenítésért nem véletlenül jelölték az operatőrt, Robert Richardsont Oscar-díjra. Ennek a világnak a lakói között sok jó ember van, sok elfogult, sok merev, sok előítéletes, sok segítőkész – mint midenhol. S mint mindenhol, vannak a kevésbé bátrak és „lámpás fejűek”, az igazságot hirdetők, mint pédául a védőügyvéd szerepében a nagyszerű Max von Sydow, akit öröm volt látni most is a digitális „filmvásznon”.
Nem mindennapi élmény Amerikát nem 32 foggal mosolygó, igazságtevő hősökön keresztül látni, hanem történelmi tévedésének egyik mélypontján. Ugyancsak nem mindennapi élmény látni, hogy van/volt belőle kiút, van gyógyulás, ahogy remélhetőleg a szívre mért csapásból is.
Ezt kívánom Ismailnak. Mindannyiunknak pedig gyógyulást az előítéletekből, és közeledést az irgalomhoz.

Albert Csilla

1. Skandikamera:
   2020. december 19. 10:14

   Nagyon jó leírás.

   A nem mindennapi szó- és fogalomtársítások fokozzák az olvasó érdeklődését, mégha az olyan asszociációk, mint a „part menti öblök védett homálya”, a „gondolkodás mozdíthatatlansága” és a „kollektiv bűnösség mérgező gondolata” elvonják a figyelmet az eszmei mondanivalóról.

   :-)