Elérkezett a kihelyezések ideje. 1962-ben történt első ízben, hogy az ország összes végzettjét Bukarestbe rendelték, s ott kellett választani a kiírt üres katedrák közül. Nekem, néptanácsi ösztöndíjasnak, Máramaros tartományban lévő helységek valamelyikébe. Nagy gond volt, mert Nagybánya környékén nem volt szabad hely, csak Szatmár és Nagykároly rajonban, amelyek teljességgel ismeretlenek voltak előttem. Megtudtam, hogy Szamosdara mindössze nyolc kilométerre van Szatmárnémetitől, így azt jelöltem meg.
Súlyos hiba volt. A faluban sem villanyvilágítás, sem oda vezető köves út nem volt. Elérhetősége csak kerékpárral a Szamos töltésén. Amikor esett a tartós őszi eső, mindenütt sár, járhatatlan utak. Néha nem a kerékpár vitt engem, hanem én vittem azt a hátamon. Várni kellett a telet, amikor a fagyok kikövezték az utakat. Kvártélykeresés. Szerencsére e faluban is volt egy család, amely a tanítók „megmentője” volt. Katócz Miska bácsi és Mariska néni – Isten áldja emléküket! – adott (nekem is) szállást és kosztot, később a lányuk, Erzsike. Én, aki falut azelőtt nem láttam, nem ismertem, az ő életükön át nyertem ebbe betekintést e, számomra különös világba. Illetve, csak annak egy részébe. Ugyanis e család a kollektivizálás előtt a jobb gazdák sorába tartozott. Amikor, 1962-ben a földjüket vesztették, akkor sem estek kétségbe, megtalálták a rést a rendszer falán, amely az új állapotot, a megélhetőséget elviselhetővé tette. Mellettük ott volt az Újtelep, amely az azelőtti zsellérek falurésze – küllemében, az otthonok belső arculatában is teljességgel más képet mutatott. De nemcsak abban, hanem életszemléletében, életvitelében, gondolkodásában, amiképp az iskolához való viszonyulás esetében is. A kollektív elnök is onnan került ki. A lakosok szorgalma, munkaszeretete segítette ki a falut: csodálatos kertészetet teremtettek. A Szamos közelsége lehetővé tette az öntözéses gazdálkodást. Munkaerőgond akkor még nem volt. Ám a város szívó hatása már ekkor is érzékelhető: a daraiak lettek a Szatmárnémeti útjainak kövezői, építői. Kerékpárral jártak be, valóságos konvojban haladva a Szamos töltésén.
A pályára való egyetemi felkészítéshez fűznék néhány észrevételt. Az öt év alatt egy szó sem volt arról, hogy a falura kerülő ifjú tanárt mily körülmények várják/várhatják. S itt nem az általam említett darai helyzetre utalok, hanem arra a társadalmi elvárásra/igényre – beilleszkedés egy addig ismeretlen közegbe, a kultúrmunkából való személyes feladatvállalás, a beiskolázatlan esetek kezelése, az interperszonális kapcsolatok alakítása, intézményvezetési ismeretek… –, amelynek meg kellett felelni. A megismerés/megfelelés tandíja sok keserű órát szerzett nekem.
A szamosdarai tanerők zöme szinte évente lecserélődött. Aki a faluban, értelmiségként az állandóságot jelentette: a katolikus plébános és a református lelkész. Azonban az ő szellemi kisugárzásuk, akkor nem terjedhetett túl a templom falain. Sajátos jelenség volt, hogy ebben az elzárt faluban megengedték, hogy a református lelkész tanítónő felesége, a mindenkivel kedves, segítőkész és előzékeny Margitka néni, a katedrán maradhasson. Nekem, a magányos, társtalan ifjúnak sokat jelentett, hogy esténként a tiszteletes úrral, a felvidéki származású, áldott emlékű Regéczi Pállal sakkozással, kártyázással, éjszakába nyúló beszélgetéssel múlassam az időt. Ott, akkor senkinek nem jutott eszébe ezt számon kérni, felelősségre vonni, klerikális veszélyről beszélni.
A szerdai nap Szatmárnémeti piacnapja volt. Nekünk, tanároknak, kisvakáció, hisz ekkor a tanulók egy része maga is a vásárba ment, más részük otthon maradt a kisebb gyermekekre vigyázni. Azt a néhányat, aki mégis bejött, szabad foglalkozás várta. Nagypénteken azonban egy gyerek sem jelent meg. Az iskolakapuból nézhettük, mint sereglenek a templomokba.
Az iskolaépületek a háború előtti örökségként – a jellegzetes román állami iskolatípus és az egy tantermes református iskola – fogadták be az akkor még kétszáznál több, I–VII, 1963-tól I–VIII. osztályos tanulót. Zsákfalu volt. A trianoni határ tette azzá, elszakítva a közeli Csengertől. Ennek nem csupán gazdasági következményei voltak, hanem művelődési/szellemi téren is súlyos hátrányt, lemaradást okozott. Megelégedtek a régi világ négyosztályos képzésével. Városon csak néhányan tanultak tovább. Ennek volt egy másik oka is: képzett tanár, előttem, csak egy volt, Békési Ferenc, akit hamar áthelyeztek az Erdődön akkor alakult magyar tannyelvű gimnáziumba. Tanítókkal és képesítés nélküli tanerőkkel töltötték fel a tanári kart. Az én időmben például az igen kedves nyugdíjas Kófity–házaspárral, Gyurka bácsival és Mária nénivel. Nem telt el sok idő, hogy bennem a fiatalos hév és lendület gyengüljön. Bizonyára nem tudtam elég érdeklődést kiváltani, figyelmet kelteni, szorgalommal telíteni az órákat, ambíciót ébreszteni diákjaimban…
Kértem a tanfelügyelőséget, helyezzenek más faluba, de hiába. Még egy, az előző tanévben szerzett súlyos betegségem sem térítette el őket attól, hogy változtassanak döntésükön. Maradnom kellett. Sőt, 1963 őszén, igazgatói feladattal bíztak meg. A mindössze huszonhárom éves ifjúként, a beosztottakhoz való viszonyulás tekintetében teljességgel tapasztalat nélkül. Az élet által fölvetett kérdések előtt tanácstalan és erőtlen voltam. Következésképp változást, jobbulást sem értem el, ami még jobban elkedvetlenített. Újabb kérés: oly sok helyen volt üres magyar katedra, nem mindegy nekik, hogy hol van képesítés nélküli vagy képzett tanár? Meg sem hallgattak. Kétségbeesésemben azt mondtam: ha nem helyeznek át, megszököm. Félreértették: a közeli magyar határra gondoltak, de akkor senki fejében nem fordult meg, hogy a fölszántott határsáv fölött átlépjen. Nekem sem. Különben is: visszaadtak volna.
1964 tavaszán mégis jött egy mentőöv: korrektor lenni a tartományi magyar napilapnál.
Május 13-án így ért véget az én tanári pályám. Mondjam, hogy kerékbe tört? Mondjam, hogy tényleg megszöktem? Mondjam, hogy később sem volt elég erőm a visszatéréshez? Az ott töltött két csonka tanév emléke bennem maradt. Amint a falu is, amelyben, oly sok évtized után, ki tudja, emlékszik–e még valaki rám?… Valami mégis maradt: egy általam ott, a Jékey–család udvarában elültetett, évek múltán terebélyes fává növekedett és termést hozó szelídgesztenye–csemete. Igazi kuriózum az alföldön teljességgel ismeretlen. Hallom, mostanság ágai sorra száradnak. Tűzhalál, vagy csak az idő megállíthatatlan múlása?… A fák sem halhatatlanok. Közel hat évtized múltán mit üzen nekem ez? Én, a hegyek lábától a síkságra sodródott élet, állhatatlanságom, küzdésre gyengeségem… miatt – bár jobb pillanataimban termettem jó gyümölcsöt, tanítottam, tartottam sok szép órát – ottlétem, a csemetém által megért korhoz viszonyítva mégis tiszavirág-életűnek bizonyult…
Évek múltán megpróbáltam, hogy legalább óraadóként taníthassak. Aztán kihunyt a láng. Valami mégis maradt. Újságíróként szeretettel utaztam vidékre, írásaimban tisztelettel és megbecsüléssel adóztam a katedrához hűséges, a nehézségek ellenére kitartó tanerők előtt.