„Mária, kedves kismama,
aki ülsz útra készen, csendbe’,
elgondolkoztál már azon,
hogy hogyan jutsz el Betlehembe?…

Van-e papírja Józsefednek,
vagy van-e ilyen a zsebedbe’?
Mert anélkül nagyon kérdéses,
hogy hogyan jutsz el Betlehembe.

Mit mond József a határőrnek,
hogy a szamárkát átengedje
egy terhes nővel, s ne firtassa,
hogy hogy’ jutnak el Betlehembe?

És tudod-e, Mária kedves,
hogyha a csacsi eltévedne,
nincs senki, akit megkérdezzél,
hogy hogyan jutsz el Betlehembe?

Mert bezárt minket ez az év már,
ülünk otthon megkeseredve…
Nehéz nekünk most elképzelni,
hogy hogyan jutsz el Betlehembe…

Hisz mire egymásig elérnénk,
már ránk borul a fogoly este.
A szomszéd fáig sem mehetünk.
Hát hogy jutsz így el Betlehembe?

Hol pihentek meg majd az úton,
ahol már rég nincs lélek, egy se?
Ebben a tompa némaságban
hogy jutsz, Mária, Betlehembe?

S ha fájásoktól meggyötörten
mégiscsak elérsz ama helyre,
nem aggódsz majd, hogy a királyok
hogyan jutnak el Betlehembe?”

Mária hallgat, ringatózik.
Mozdul egyet a kicsi erre.
József megáll, szelíden kérdi,
hogy indulnak-e Betlehembe.

Mária bólint és feláll.
József kérdi, biztos-e benne,
hogy belevág, hisz mostanában
nehéz eljutni Betlehembe.

Mária, kedves kismama,
ül a szamáron, rendbe’, csendbe’.
Elindult. Mutatja nekünk,
hogy’ juthatunk el Betlehembe.