Fordult már az esztendő égi kapuja,
kulcsa a lassan érkező új fény kezében.
Ezüst párák táncoltak a kirakatok előtt.

Komótosan öltöttem magamra gondolataim göncét,
s indultam az Ebhátról a Rózsák terére.
Meghajtottam fejem a két Bolyai előtt,
ködbe megmártózott köntösük sötét palaszürke.
Borsos Tamás kőarca a vár alatt méltósággal fogadott.
A Kultúrpalotából zenéje szűrődött
Bartók szobra alá az Iskola utca sarkán.
Aranka György kezében mintha
pislant volna egyet az a kőgyertya.
S a Város közepén ott állt maga a Fejedelem,
nagyságos buzogánya ködöt oszlatott.

Akkor tűntek fel ők ketten. Siettek.
A nap a város fölé lőtte már fényvesszeit,
de ők már a Rákóczi lépcsőn,
kettesével véve a lépcsőfokokat,
szinte lelibbentek a Bulevárdról
a Szentgyörgy tér felé menet.
Csak egymást látták e glóriás ébredésben:
egybefont ujjaik imába foglalt vallomás volt,
ahogy ártatlan szentek édes és naiv áhítatával
egymásra mosolyogtak.

A merev kőszobrok védelmében
ők voltak ketten most az egész világ,
a megszületendő ádventi boldogsága..

Szülővárosuk becézte őket –
– csak őket becézte egy pillanatra –
– a halk hajnali dallal.

Ahogy pajkosan ránevettek
az első útjukba kerülő kőszoborra,
lélegzetet is a felreppenő galambok
szárnysuhogásának ritmusában vettek.

2020. december 10.