A kis malac

A déli harctérről való ez a kis történet. Egy fiatal hadnagy irta meg. Én szentül hiszem, hogy szóról-szóra igaz.
»Ők is sáncokban feküdtek, mi is. És lövöldöztünk egymásra. Már jó közel férkőztünk hozzájuk: vagy kétszáz lépésnyire. Holnap-holnapután rohamra érik a helyzet.
Már előre örültünk a táncnak.
Egyszerre csak a szembelévő sáncból egy virgonc malac ugrik ki és futva fut felénk. Egy kicsit megvesszőzhették, mert nagyokat visít s úgy rohan, hogy se lát, se hall. Azt már messziről látjuk, hogy a farkára levél van kötve. Egyenest beleszalad a mi sáncárkunkba. Elolvastuk a levelet:

— Azt halljuk, magyarszkik, hogy rosszul megy a dolgotok. Nincs mit ennetek. Mi itt finom malacpecsenyén élünk, s mivel sajnálunk benneteket, küldünk belőle kostolót. Egészségetekre, magyarszkik!

A levelet németül írták. Mi meg írattunk egyet válaszképp szerbül. Így szólt:

— A malac, a ti nemzeti állatotok megérkezett, de nem kell. Ha majd malacpecsenyére fáj a fogunk, eljövünk érte magunk. Nálunk ez a szokás.

Ezzel az írással visszakergettük a rózsaszinbőrü kis postást. Másnap aztán elmentünk a malacért magunk. De bizony az is megszaladt előlünk!

*

A villamoson

A sebesültek nyolcvan százaléka a kezén, vagy a lábán kapta a golyót s többnyire egészen könnyű a sebesülésük. Se valami nagy fájdalmat nem éreznek s nem is betegeskednek sokáig. Egy hét múlva már járnak—kelnek, két hét múlva már mennek vissza a harctérre, tízszeresen visszaadni a kölcsönt.
Az utcákon, a villamosokon, a kávéházakban több sebesültet látni, mint a kórházakban. A nézőt a sok sebesült látása kissé megijeszti, de a gondolkodót alaposan megnyugtatja és megvigasztalja.
A közönség pedig becézi a sebesülteket. Kinálgatják szivarral, édességgel, jó szóval. A villamoson a legjobb helyre ültetik, a kávéházban ünneplik s mindenütt meghallgatják a történetét, az elbeszéléseit, a lelkesítő híreit. Ez pedig még a szivarnál is jobban esik a katonának.
A mi sebesültünk kissé nehezebben jár a legtöbbnél, — valamivel nagyobb sebet ütött rajta a shrapnell. De már az is gyógyulóban van.
Amikor felszáll a villamosra, nincs ülőhely. Egy fiatal, karcsú, szép szőke hölgy felpattan a helyéről és mondja:
— Ide üljön, vitéz ur!
A katona szalutál és nem fogadja el a felajánlott helyet.
— Istenem, csak nem ülhetek le egy hölgy helyére.
— Dehogy nem. Csak üljön le. Ön a hazáért harcolt. És sebesült…
— Igaz. Sebesült vagyok, szép nagysága, — de olyan nagyon nem.

*

A trombitás

A honvédeknél szolgál és valahol Galíciában harcol egy csomó vázseczi tót fiú. A liptói legények közül az egyiknek az Isten felvitte a dolgát, mivelhogy zenei tehetséget fedeztek fel benne, századkürtös lett belőle s mindig a kapitánya mellett járhat-kelhet.
Kemény volt az ütközet. Ropogtak a puskák innen is, tulnan is. Egyszerre csak odaszól a kapitány a vázseczi legénynek:
— Fújjad csak, fiam, hogy »Tüzet szüntess.*

— Igenis, kapitány ur: Tüzet szüntess!
A szájához kapja a trombitát s elkezdi fújni,
ahogy a regula parancsolja:
»Tatarati!… Ne lőjj, baka, ne lőjj«… (Erre a szövegre megy a kürtjel.)
Háromszor egymás után: Ne lőjj, baka, ne lőjj.
Ebben a pillanatban golyó vágódik a tót legény mellének. Dühösen felemeli a karját, megfenyegeti vele a muszkát és hangosan kiáltja:
— Zse bi tye Boch Zkarau, nye pucsujcs »tizet szintess!??«
Ami magyarul ezt teszi:
— Verjen meg a csudatevő Isten, hát nem hallod, hogy azt fújom: »Tüzet szüntess!«?
Ezzel összeesett. Most már megint egészséges. De még most se tudja megérteni, hogy mert lőni az istentelen muszka, mikor az ő kapitánya azt parancsolta, hogy »Feuer einstellen.«

---

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ