XIV. karantének

Idegen tájon nehéz ködök fagyott árnyéka száll rám,
indulok haza egy gondolat elnehezülő szárnyán.

Ködszitálta adventi ének, emlékét lángra gyújtja
egy gyertyafény. S én mind távolabbról érkezem meg újra.

Szelídebben dönt azúrt otthon a szemhatár a földnek,
a naspolya is édesebb, s a moha is mélyen zöldebb.

A hegyek magasba törnek ott, sárgább a nap sugára,
s tisztább a hab, ha fény hull zajló Marosra, néma fákra.

Ott rég éltek árnyai vén köztereken elidőznek,
szabad királyi város ragyog egén a hosszú ősznek.

Ott táncra kél a nyáresti szél, s a Hétfák ropja véle,
hársillat leng a Trébely felett, s a Bodor-kút zenélne…

Kelemeneknek bérce int, s hol az Istenszéke néz szét
a Maros felett – vizén ragyog az egykori vitézség.

Ösvény indul, s tetőre ér kire földje rámosolygott.
Boldog, ha lágy ölébe hull, s ha majd ott hal, újra boldog.

Városom, vész csillagok irigy sugára leng feletted.
Vissza tán nem térek soha, de szeretlek, nagyon szeretlek.

2020. december 12.