Azon a nyáron négy-öt éves lehettem, Öcsém két évvel kisebb.
Azt, hogy nyár volt, onnan tudom, hogy Apánk felgyűrt ingujjban, pityókás fejjel jött haza azon a kora reggelen, és kisnyulat meg fürjtojást hozott nekünk. Még ágyban voltunk, Anyácska éppen diót darált. „Neked is hoztam valamit” – mondta Anyácskának, és kifelé mutatott az udvarra néző ablakon. „Te léha bitang” – szólt vissza nem túl keserűen Anyácska, miközben tovább járt a keze, s oda se nézett. Engemet és Öcsémet ellenben nagyon is kíváncsivá tett az a dolog, amire Apánk derűsen rámutatott. Jókora kartondoboz állt a félszárnyra nyitva hagyott kapu mellett. „Tényleg van ott valami” – bizonygattuk Öcsémmel, fürjtojással és kisnyúllal a markunkban. Erre Anyácska is odafordult, és azon nyomban ragyogóvá vált szemében a bosszúság halovány szikrája. Mint aki keresztüllátott a kartondobozon, és rögvest megfejtette a titkot, röppenve futott ki az udvarra. Mi is utánaeredtünk, hogy minél közelebbről láthassuk a titkot s Anyácska nagy-nagy örömét. Mire kiértünk, Anyácska már javában szaggatta a kartondobozt. Olyan örömös önkívületben embert én azóta sem láttam ténykedni. Ragyogott, táncolt és lebegett. Tán a Megváltó eljövetelekor se lehetne örülni annál jobban. „Éppen ilyenre vágytam” – rebegte Anyácska, s hol a kartondobozból kihámozott varrógépre, hol meg pityókás Apánk borostás képére cuppantott egy-egy puszit.
Öcsém mezítlábas tüsszentése félbeszakította Anyácska örömét. „Befelé, rajkók, még az hiányozna, hogy megfázzatok” – hallottuk a hangját, és szófogadóan sipirceltünk vissza az ágyba.
A varrógép az utcára néző konyhaablak elé került, s negyvenöt esztendeje áll ottan, ahová akkor állították. A történet kikerekítéséhez elmondom, hogy ama szombatról vasárnapra
virradó éjszakát Apánk valami hegyi falu kocsmájában töltötte, ahol az iszogató férfiak nagyon virtuskodtak. Egy teherautó kerekét kellett minél messzebbre eldobni. Néhány pohár bor
után Apánk is belemártózott a versengésbe, és elsőre túldobott mindenkin. Egyre-másra tették elébe a borokat, s tüzelték újabb és újabb dobásokra. Egy tagbaszakadt sofőr, akinek fűrészáruval megrakott teherautója a kocsma előtt parkolt, azzal állt elő, hogy a kereket a karosszérián ki tudja átdobni. Apánk volt az egyetlen, aki belement a fogadásba. Két lova szekeres-
tül volt a tét, a sofőr meg a rakományát tette kockára. Pláne, akkor jött csak igazán tűzbe, amikor megtudta, hogy a rakomány ponyvája alatt, a fosznideszkák végében egy vadonatúj varrógép is lapul. Nemhogy keresztben, de másodikra hosszában is átdobta Apánk az autó fölött a gumikereket. A deszkarakományról Apánk nagyvonalúan lemondott, de a varrógépet, azt diadalittasan tette fel a szekérre, mielőtt hazaindult.
A varrógép feledtetni tudta Apánk sok-sok férfiduhajkodását, ki-kimaradozásait. Hajnaltól késő estig kelepelt Anyácska
keze-lába alatt a varrógép. Gyolcsingek, szövetszoknyák, tarka ruhák garmadáját varrta Anyácska a falusi jó népnek. Ha pedig felgyűlt a hímeznivaló oltárterítő, keresztelőpólya, szemfedő, menyasszonyi blúz, Anyácska csavarhúzóval fél perc alatt átállította a fekete-fényes Veritast hímzésre, és hetekig csak a hímzőrámával s a görbe kisollóval foglalatoskodott. A házbővítést, új kerítést, taníttatásunkat és minden anyagi gyarapodásunkat Anyácska aranykezének s a varrógépnek köszönhetjük.
Anyácskát tegnap temettük. Az ég is elsiratta. „Most mi legyen a varrógéppel?” – kérdezte a temetőből hazatérve Apánk, olyan hangsúllyal, mint aki már nagyon bánja, hogy miért is nem tétette oda Anyácska mellé, a sírba.
Hát mit is lehetne válaszolni erre a kérdésre?

Forrás: Csordultig ragyogással. Válogatott araszosak. Várad-Riport, 2013. Nagyvárad