Teremnek a nóták

Fönt is, lent is teremnek a nóták. Akik idehaza ülünk, a meleg tűzhely mellett, akárhányszor ki se merünk nézni az ablakon a késő őszi zimankóba:
— Ez a rettenetes idő! Ez a borzalmas idő!
És elgondoljuk a háborús élet szenvedéseit és fáradalmait. Hidegben, fagyban, esőben, sárban ott feküdni a lövészárokban. Sokszor étlen-szomjan, többnyire mosdatlanul, fésületlenül…
Csak rettegve merünk kinézni az ablakon. És félünk lelkünkben teljesen kirajzolni a rettenetes képet.
A valóság pedig?… Esőben, sárban, viharban, vészben dalol a katona. Ha kedve van, táncra is kerekedik. Gyönyörködik a csillagok fényében, ha shrapnell is sistereg a feje fölött, tréfál a pajtásaival, s ha falun, városban maszatos gyerek kerül a szeme elé, megsimogatja a pofácskáját.
És verseket ír. Ott fekszik a lövészárokban és verseket ir. A legtöbb szerelmeslevél, ami hazakerül a harctérről, rövid soros, rímekkel ékes. A balkéz a puskaagyon, a jobban irószerszám. így születnek a harctéri versek.
Ki nézné, hogy jó-e a »metszet« a verssorokban, ki nézné, hogy jók-e a rimek? Pedig többnyire még ez se hiányos. A gondolatgazdagság, a lelki finomság, a kifejezések színpompája pedig egyenesen meglepő.

Az a vers, amiből mutatóba három strófát ideteszek, Chirov és Stary-Sambor közt született, a »fedezék«-ben. Irta pedig Kajli István, aki a pestmegyei Monorról került fel az északi harctérre.
Hallgassák meg a versecskéjét:

Idelent a fedezékben
írom ezt a pár sort,
Szálló ökörnyál von főlém
Fehér selyem fátyolt.
Leragyog az Isten napja
A levélpapírra,
Rózsaszínű lesz a papír,
Mint az orcád pírja.
Mikor otthon kiragyog a
Szép csillagos este,
Gondolj rám, hogy itten állok
Ellenségre lesve,
Hogy én is az esthajnali
Csillag tüzét nézem,
S abbul is a két szép szemed
Perzselésit érzem.
Ne félts engem, édes rózsám,
Megsegít az Isten,
örökké csak nem maradunk,
Nem lehetünk itten.
Majd csak elfogy a sok muszka,
Ássuk már a vermet,
S egy szép napon, drága szivem,
Odahaza termek!…

Így elmélkedik a magyar baka csatatüzben, a stary-sambori lövészárokban.

A humor értéke

A katonáink sok százezerszám, a harctéren küzdik véres csatáikat. Nem láthatjuk őket, csak ha lelkünk pilótamódra felül egy fehér galambra s elszáll messzi északra, elszáll messzi délre. S akkor aztán látjuk őket a lelkünk mindenüvé látó éles szemével.
Piros az arcuk a hideg széltől, nehéz a járásuk a vastag ruhától, kong a léptük a keményre fagyott földön. És szakálla, hosszú, erős szakálla van talán valamennyinek. Ki érne rá borotválkozni a háborúban? S kinek volna rá kedve? Ha pihenőidejük van, legjobb aludni és hazaálmodni, vagy olvasni levelet, írni levelet.
És még valamit látunk messze harcoló vitézeinken, amit idehaza nem láttunk. Csillogó érem a melleken.
Arany, ezüst, kicsi, nagy. A király kitüntetése. A vitézség érme. Külső jele dicső hősi tetteknek. Bizonyítványa a félelmetlenségnek és hazaszerető önfeláldozásnak, örök emléke nagyszerű napoknak.
Vitézségi érem. Legkedvesebb olvasmányom azoknak névsora, akik vitézségi érmet harcoltak ki maguknak.
Legnagyobb öröm köztük ismerősre akadni. S legizgatóbb olvasni, kinek miféle vitézkedésért függesztették mellére a vitézségi érmet.
S ahogy olvasom a dicsőség statisztikáját, egyszer-másszor megállok:
— Csasznay László (a 110. népfelkelő gyalogos dandárnál) az összes harcokban a tüzvonalban volt s nyugalmával és hidegvérű humorával igen jó hatást tett a legénységre.
És olvasom megint:
— Riesinger (szakaszvezető a 2. népfelkelő gyalogezredben) tréfás, ötletes mondásaival előnyomulásra buzdította a legénységet.
Egy pillanatra (megáll az ember. Ejnye, ejnye, hát ez
is vitézség ? De a másik pillanatban már ráeszmélünk: Bizony az. A legnagyobb vitézség ez.
A tréfás kedvű, jóhangulatú, derültségre keltő ötletek legnagyobb jótevői az emberiségnek. Az orvoson kívül, aki meggyógyít, azt becsüljed legtöbbre, aki válságos pillanatokban vidám mosolyt varázsol az arcodra.
Régi királyok, nagy hadvezérek (még Napóleon is) magukkal vitték a csatatérre udvari bolondjaikat, tréfálkozó legényeiket, sőt egész színtársulatokat is hordtak magukkal, hogy vidámra fordítsák komolykodásra hajló lelkűket.
Egy-egy tréfás ötlet, egy-egy kedves mondás, egy-egy kacagtató élc jobban felvillanyoz, jobban magával ragad mindennél a világon. Csak látni kell a katonát fárasztó, agyonhajszoló menetelések után. Alig-alig tudja magát odébb vonszolni. De ha rákezdi a zenekar a vidám nótákat, egyszerre kihúzza magát, friss lesz és mozgékony és erős. Megint vígan és könnyen lépked tovább. Ugyanily hatása van a háborúban a tréfának és vidámságnak. Aki nevet, egyszerre mintha elvágták volna előtte a veszedelem, az aggódás, a lehetetlenség drótsövényét. Aki nevet, az nem fél, nem rémüldözik, nem ismer bajt és veszélyt. Aki nevet, az előremegy és győz.
S aki megnevettet, bizonyosan bátor ember. Aki ágyubömbölés közben tréfálkozik, nem fél az ördögtől se. Aki nevetve vezeti harcba a katonáit, viselje mellén a vitézségi érmet.