Miután megköszöntem az Istentől jött ötletet, lerogytam egy krumpliszsákra, hogy senkitől sem zavartatva végiggondoljam az előttem álló telet, amely a jelek szerint jóval fenyegetőbbnek és sanyarúbbnak tűnik a sokévi átlagnál.
Először is: derűm – legbecsesebb holmim – megóvása érdekében naponta kijárok majd az állomásra, s úgy teszek, mintha a nyár érkezésére várnék. S nagyon, de nagyon vigyázok arra, hogy még csak véletlenül se legyen mímelés íze a dolognak.
Úgy fogok állani a peronon, mint akinek szent meggyőződése,
hogy a nyár decemberben és az esti gyorssal érkezik.
Másodszor: közlendőimet efféle szikár tőmondatokba sűrítem: Minek annyi kanyar? Több fény nincs! Ne lövöldözzetek! Ez zsákutca, kérem. Legyél a kacagásom!
E mondatok úgy hangoznának a számból, mint aki eltitkolja főnyereményét.
Harmadszor: örökké résen leszek, s környezetem kalmárlelkű lobbizóit mind-mind nyakon csípem, és köpeny, kalap, esernyő gyanánt fogasra akasztom majd, hadd lógjanak, porosodjanak ott az idők végezetéig.
Negyedszer: ha pedig ténylegesen is megérkezik decemberben az esti gyorssal a nyár, határozott léptekkel indulok majd feléje. Barackillatú kofferét kiveszem a kezéből, s Nyárfeleségét felsegítem az olajfestményen várakozó konflira. Attól a pillanattól pazarolnám a főnyereményt: fürdőzésre, labdajátékokra és gondtalan aratásra.
Miközben efféle képzelgésekkel múlattam az időt, fenekem alatt a zsák krumpli a felére apadt. Kitűnő tolvaj lehetett, aki észrevétlenül el tudott lopni félzsáknyi pityókát alólam. Szent igaz: nekem nem krumpliőr a tisztem. De hát mégis hová lett?
Felszívta volna a föld, vagy ti műveltétek, fogason lógó lobbizók? Tovább nem találgatok. Decemberi derűmből futja arra, hogy felkaptassak a városszéli dombra, hulladék fából tüzet gyújtsak, s beleöntsem a parázsba a maradék krumplit. Mire megsül, remélem, körém gyűlnek a hajléktalanok, az utcagyerekek, a kóbor kutyák, s olyanok leszünk, mint egy nagy család.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport, 2013, Nagyvárad