Mint magányos nőre egy vagány,
úgy tört ma rám a magány.

Szorongó, szűk sikátorokban
vibrálok, mint hang a torokban.

Fütyölni lenne kedvem,
Mint aki sötétségben félve rebben.

Az útszéli fák kontyát
őszi szelek kibontják.

Én is ki vagyok szolgáltatva,
a szenvedésnek bérbe adva.

Testem börtönébe zárnak,
reám így vigyáznak.

Hagynak az emberek közt futni,
de már nem bírok szabadulni.

Apróhirdetésnek szánom versemet,
itt az ember üzen egy Földlakóval:

elcserélném megcsúfolt életemet
sok milliárd hasonlóval.