Az alábbi szövegek részletek a szerző 1991-ben a Szabadság Kiadó-vállalat kiadásában megjelent, Omló falak című naplójából, amelyben a romániai rendszerváltás kolozsvári személyes élményeit rögzíti. Szerző elismert prózaíró, előbb az Igazság, majd később a Korunk munkatársa, amikor sor kerül a 89-es rendszerváltásra. Feljegyzései hiteles kordokumentumként maradtak fent.

1989, december 25., hétfő.

Karácsony első napja. Még ma is a „külső” zajokra figyelünk. Ha erősebb motorzúgás hallatszik, már ugrunk az ablakhoz. Lövéseket is lehet hallani. Egyébként csend van. Ki sem mozdultunk a házból. Fogalmunk sincs, mit takar ez a csend: csak ünnepi, vagy egészen más fajta?
A forradalom azért megkavarja az embert. Nekem például be kellett volna mennem. De nem tudom, miért, úgy rögzült bennem, hogy csak kedden kell jelentkeznem. Ha kettő felé nem szól a telefon, és nem kérdeznek rám, ebben a tévhitben maradtam volna. Azt hiszem, nem sokat veszítettem, dumával dugig vagyok.
Mert arról volt szó, hogy mindenkinek le kellene adni egy kéziratot, én a Tükör-re gondoltam. Most tehát neki kellene keseredni, véglegesíteni a karcolatot, mégha — mondanivalóját illetően — egy cseppet megkésett. Amit — szokásomtól eltérően — úgy „triblizhetek” ki, hogy dátumot írok alája. (Miközben ezeket a feljegyzéseket rovom, állandó, erős motorzúgást hallok, amitől mindegyre belémrándul a mozdulat, hogy felugorjak kibámulni az ablakon. De már besötétedett — hat múlt tíz perccel —, s a sötét mellé sűrű köd is van, olyannyira, hogy a szemétház is alig látszik.).
A rádió nonstop megy, annyi különbséggel, hogy most már nem csak a híreket hallgatjuk és nem csak Bukarestet.
Szenzációs „fogás”! Ma hallottam — de nagyon vékonyan, el-elsodródva, mert egy bukaresti adó elnyomta — a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adását! Nem tudnám ugyan elmondani, hogy miről szövegeltek, mert az erősebb adó minduntalan elfödte, de hát nem is ez a lényeg, hanem az, hogy újból él ez az adó, s bizonyára ők is a forradalomról lelkendeznek, akárcsak mindenki, aki mozdítani képes a szájat. Mert valóban forradalom volt. Külföldi rádiók hetvenezer halottról beszélnek, amit az egészségügyi minisztérium cáfol. A külföldiek sebesültekről is tudnak — mégpedig kétszáz ezerről. Aztán beindultak a segélyszállítmányok: gyógyszerek, élelmiszerek, ruhaneműk, mindenféle más…
Délben bekapcsoltam a tévét, és sikerült kifognom a Piersic-csoportot. Hamisítatlan borízű hangon kántáltak egyet, majd őszibarack barátunk szólt a tömegekhez olyan nyálasan, könnyesen, hogy úgy éreztem, akárha rám lehelné mindazt az italegyveleget, amelyet az ünnep örömére összevedelhetett. Majdhogynem hányingerem lett! De hát ez is forradalom. Mindenki-a-képernyőre-forradalom. Azon persze nem csodálkozom, hogy mindenki be akar menni a tévébe, és hogy szólni és szerepelni akar, vadabbnál vadabb dolgokat produkálni, azt viszont nem értem, hogy miért engedik neki? Igaz, eleddig ettől is el voltunk zárva!
Többek között föllépett egy hajóskapitány is, akit kétszer ítéltek halálra, s hogy a dolog még teljesebb legyen, plusz tizenöt év fegyházra. Enyeden őrizték, most szabadult. Hosszú és hatásos szöveget nyomott le, amit egy forradalmár színész vezetett be, s mesélte el, mintegy mellesleg, hogy ugyancsak most szabadult színházigazgató, akárcsak a harmadik, aki tengerész. Az volt a közös bűnük, hogy egy szénszállító hajóval akartak külföldre szökni, s elkapták őket. A színházigazgató húsz évet, a másik tengerész is ugyanannyit kapott, csak a hajóskapitányt ítélték kétszer halálra meg tizenöt évre. Ahhoz képest nem néztek ki rosszul. S ami egyenesen furcsának tűnt, hogy a kapitánynak — aki kétszeresen halott kéne legyen — gondozott, nagy frizurája volt, meg szájra hulló bajusza, míg a másik kettőt megfosztották e díszétől, A hallgatag tengerészen kívül nem is néztek ki elgyötörtnek.’

1989. december 26., kedd.

A tegnap este kurta-furcsa közleményt olvastak be a tévében; különleges katonai törvényszék tömeggyilkosságban, valutaüzérkedésben s néhány más vétségben bűnösnek találta a szent házaspárt és halálra ítélte. Az ítéletet végre is hajtották. Se kép, se kommentár. Illetve az egyik bemondó utána valami olyan idétlen szöveget mondott, hogy „most, ebben az örömteli elégedettségben …” Szerintem a kivégzés, még ha egy ilyen vadállatot segítenek is át a túlvilágra, nem lehet örömteli. Nyilván nyelvbotlás, vagy a feneketlen igyekezet túlzása, de hát aki a kamera elé áll, annak legalább a szavak súlyát kellene ismernie…
A kurta-furcsa örömre, persze, mi is felpreckelődtünk: valami nem tiszta! Miért nincs kép? Manapság nem nagy vasziszdász képmagnózni. Valamit megint el akarnak mismásolni! Júlia [szerző felesége] dühös lett; megfosztották attól, hogy még egyszer a szemükbe nézzen. Csak nem a kivégzést akarod látni? — kötekedem. Elkerekedett szemű hökkenettel néz rám. Persze, én nagyon jói tudom, hogy megalázott szerepben akarná látni. Mint ahogy annyian, de annyian! Én másképpen vagyok elégedetlen. Jogilag nem tiszta a közlemény. Úgy tudom ugyanis, hogy nem lehet egy kalap alatt ítélkezni két vagy több ember fölött. Mindegyiket külön-külön, a maga vétkéért kell felelősségre vonni. Legalábbis akkor, ha a törvényeket tiszteletben tartják. De az adott esetben nyilván az is lehet — mondtam, gondoltam —, hogy a feldühödött katonák, amikor elfogták, szitává lőtték, agyonverték, szétrúgták. (Tegnap-tegnapelőtt magam is mondogattam: úgy a fenekébe tudnék rúgni!…) Ilyesmit, természetesen, nem lehet bevallani a nyilvánosság előtt. Valószínű tehát, hogy azért a gyors és titokzatos törvénykezés. Annál is inkább, mert Iliescu azt ígérte, hogy szabályos ítélkezés lesz. S nyilván mindenki készült a műélvezetre. Csoda hát, ha átvertnek, kisemmizettnek érezzük magunkat? De legfőképpen az szálkázik fel: már ezek is hazudnak? A magyar rádióból tudjuk meg, hogy tegnap éjfél után mutatták be az elfogás képeit (képét?). Aztán mélységes csend. Reggelig. Reggel pedig azt ígérték: délután közvetítik a többit. Ám az egész trükknek bizonyult. Talán azért, hogy a népek ne lövöldözzenek, hanem ott ücsörögjenek a fénylő láda előtt. Nos, sikerült! Velünk azonban nem boldogultak, mert mi lefeküdtünk.
De a székhezragasztás trükkje folytatódik, Már este nyolc óra, és ömlik a szöveg. Egyik csoport jön, a másik megy. S nagyjából az történik, amit én előre megjósoltam. Vagyis a tegnapi-tegnapelőtti nyilatkozók visszatérnek, s elmondják — ugyanazt. ,,Felszólítunk mindenkit!” Sőt! Egy-egy ilyen szöveg mellé nyolcan-tízen tömörülnek fel: csoportkép „forradalmárokból”. Az a bizarr ötlet vert gyökeret bennem, hogy valakivel fogadni kellene: egy idő után — a negyedik-ötödik fellépésnél — már integetni fognak ezek a fiúk, akár a futballmeccsek nézői. Lám, így lehet egy — egyébként ehető ötletet — végérvényesen lejáratni, átfordítani önmaga karikatúrájába. Én legalábbis már nagyon unom ezeket a makacsul visszaköszönő pofákat. Ismételten az jut eszembe, hogy azok, akik őrzik az intézményt, akik ellenőrzik a kocsikat, s akik a vérüket is hullatták, aligha juthatnak a képernyőhöz. (…)

1989. december 27., szerda.

János-nap. Fél liter pálinkát, két üveg bort, kávét, sós süteményt vittem be. Egykettőre elköszöntöttük.
Tegnap, tévézés-rádiózás mellett, diktatúráról-hatalomról szóló aforizmáimat (aforizmáimat?) gépeltem egymás alá, ma bevezetőt írtam hozzá, s leadtam a novemberi—decemberi közös számba. A két kislánnyal elolvastattam, többségük tetszett nekik. Én a bevezetővel vagyok elégedett, nagyjából ugyanis elmondtam mindent, ami a begyemben, a nyüzsgőkkel kapcsolatban. Erről aztán jól elbeszélgettünk.
A város központja ma már majdnem hétköznapinak tűnt. Sőt! Mintha több autó nyüzsögne a kelleténél. A villanyrendőr előtti kocsisor a Soráig ért. Visszaáll a rend? Mindenképpen reményt keltő.
Tegnaptól új miniszterelnöke, mától új külügyminisztere van az országnak, de mégsem erre figyel a nép. A kivégzésen csámcsog. Az éjszaka mutatták be ugyanis a „riportot” a tárgyalásról. Döbbenetes! Még magamon is megfigyelhettem, hogy valami vérszomjas elégtétellel nézem-hallgatom a kihallgatásukat. Az arcukat figyelem főképpen, szokásom szerint; zavaros-kótyagos tekintetek, váratlan dühkitörések, valami gennyesen parlagi színjáték. Az volt az érzésem; nem értik, nem fogják fel helyzetüket. És ami még elégedettségemet is elrontotta: ízlésemet, igazságérzetemet borzolta az a mód, ahogyan beszéltek velük! Izzott a bíró hangjában a gyűlölet. Még a védő simább, ravaszabb szavaiból is ez sütött elő. Persze, az is nagyon valószínű, hogy az én hangom is pontosan ilyen gyűlölködő lett volna az adott helyzetben. De akkor miért tűnt fel, miért borzolt ez a hang? Valószínűleg azért, mert az én laikus elképzelésem szerint, annak, aki igazságot oszt, legalább a tárgyilagosság látszatát meg kell őriznie, semmiképpen sem szabad átvennie a bűnözik hangvételét! Módszereiket sem! Ez a fajta törvénykezés pedig nem nagyon különbözött más tömeggyilkosság-igazolásoktól. Nem arról van szó, hogy nem érdemelték meg a halált. Százszorosan, ezerszeresen megértek rá. De nem így! Ilyenformán ugyanis feltehető a kérdés: mennyiben különbözik ez a törvénykezés az ő törvénykezésétől? Pedig csak formákról van szó, egyszerű jogi rendtartásról, hideg és józan tárgyilagosságról, mert az ítélet nyilvánvaló. Ehhez semmi kétség sem férhet! Még akkor sem, ha én annak idején azt mondtam; nem szabad halálra ítélni! Legyen olyan hosszú életű, amilyen hosszú csak lehet! Hogy „kiélvezhesse” aranykorszaka eredményeit. Persze, jól tudtam, hogy ez naiv, laikus elégtétel, ilyen csak a mesékben történhet meg. De gondolatban havi adagjainkkal etettem volna, szörnyű bosszúmként! Egy kicsit — ezt úszta meg!— ettől érezzük becsapottnak magunkat. A bennünk sunyító szadista elől elkapkodták a játékot. Mert én — ráadásként — az áldozatait is mind — legalább képen — elébe vittem volna, miközben harsogó magnóról éjjel-nappal történelmi jelentőségű beszédeit zúdítottam volna a fülébe. Sőt, a táviratoknak is szerepük volt elképzelésemben: hangosan olvassa végig őket! Mindet, amit kapott. Élete végéig….
Nos, ebből az is kiderül, hogy én tulajdonképpen kegyetlenebb és bosszúállóbb vagyok, mint azok, akiknek gyűlölködő hangjával nem vagyok megelégedve. Csakhogy ők — úgymond — szakemberek, én meg… Mesékben gondolkodó álmodozó vagyok.

---

Kiss János: Utánlövés

Fiók mélyén kushadó szilánkokat emelek most elő, amelyekből ugyan „válogatás “ már megjelent Képrázat címen. A világ képe azóta alaposan összerázódott, de nem vagyok egészen biztos, hogy szövegeim teljesen elveszítették aktualitásukat. Lám, az anyag nem vész el — mondom keser-vidáman, de aggályos tartózkodással, hiszen e mámoros decemberben nyilatkozatok áradata szökken az égre. s én ámulva tapasztalom, hogy tulajdonképpen mindenki másképp gondolta, még akkor is, amikor… Hihetjük vajon, hogy nem csak a perclovagok lázas ügyködéséről van szó? Az író joga és kötelessége a kételkedés. Mindenben és mindenkiben, de elsősorban önmagában. Az alábbi gondolatok följegyzője akkor érezné igazán jól m agát, ha képrázatait szilánkjaira pukkasztaná az élet.

— Hiábavaló kísérlet észérvekkel belátásra bírni az esztelenséget.
— Ahol nem pislákol gondolat, nem lobban onnan tűz sem.
— A semmit a hangszóró sem képes gondolattá erősíteni.
— A legszörnyűbb baj az épeszűek kollektív tudathasadása.
— Azzal áltatjuk magunk: a tudás — hatalom. Mégis mindig a tudás hódol be a hatalom előtt.
— Mi dolgunk a világon? Néhány fanatikus őrült játékában a tömeget alakítani.
— A türelem rózsája többnyire tövist terem.
— A zsarnok trónja lábatlan szék. Mit sem ér támasztékai nélkül.
— Egy totalitárius társadalmi rendszerben aki gondolkodik, már gyanús, aki pedig meg is tudja fogalmazni gondolatait — veszélyes!
— Az a nép, amelyben nem tudatosul, hogy saját sorsának ura, szolgaságr ítéli önmagát.
— Ha ölhetett kézzel várjuk a halált, igen hamar el is jön.
— A dogma falába akkor villámlik az első repedés, amikor valaki felteszi a kérdést: miért?
— Néhány ateista úgy viszonyul embertársaihoz, környezetéhez, hogy a legbigottabb hívőben is felvetődhet: mégsincs isten, ha ezt eltűri!
— Ha teljesen reménytelen a helyzet, már nem is érdemes félni.
— Naivitás azt hinni, hogy a szemétdomb bűzében is tiszták és jószagúak maradhatunk.
— Ott, ahol az esztelenség az úr, aligha terem babér az értelemnek.
— Számomra mindig érthetetlen marad, hogyan hiheti azt egy bundába bugyolált, hogy az egy szál inges gyermekek lilásvörös kezében a meghatódottságtól remeg a virágcsokor?
— A félelem bilincse kíméletlenebb az acélnál is. E fogságból nincs amnesztia.
— Az esztelenség logikája a logikátlanság.
— Csődbe jut az a társadalom, amelyben a semmit-sem-akarók a hangadók.
— A legbigottabb cenzor is szemet huny néha, csak a lelkünkre kényszerített nem lazít soha.
— „Nincs mit tenni“ — mondjuk. És legtöbbször el is hisszük.
— Az igazságot nem elég ismerni, el is kell tudni ismertetni.
— Amiért én tűrőképességem határán vagyok, még nem biztos, hogy a világ is megérett a változásra.
— Az elnémított szavának gyakran megsokszorozódik a visszhangja.
— Vajon milyen mértékegységgel mérhető a hazugság környezetszennyezése?
— Egyesek az elveikhez, mások az álmaikhoz, de legtöbben a székükhöz ragaszkodnak körömszakadtáig.
— Túlságosan arrogáns és magabiztos az a hatalom, amely az ünnepi cirkusz mellé kenyeret már nem is vet a népnek.
— Valóban harcolni kell a szólásszabadságért, de nem ártana tenni valamit a szólás kényszeréért is. (Korunk, 1989/11-12. sz.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ