Én tisztáztam képedet szívemben
s mély kutak tükrében megnéztem szemed.
Láttalak meztelenül, mint hegycsúcsot a nap.
Simogattalak, mint folyók medrét a víz.
Elnéztem járásod, ahogy roppant partok
nézik a sétáló hajót.
Figyeltem szempilládon át a hétszínű fényt
s ajkaid, melyek, mint dús hullámhegyek
arcodból földerengtek és fogaid tiszta
kövét, mint fehér álmokat
és szép esték csöndjével megőriztelek.
Aztán egymástól elkerültünk,
őszi délutánokon külön-külön
a napfénnyel csevegtünk.
Eső esett.
Meleg csurranása közt surranó utcán,
lehet, hogy egymás hangját még felidéztük,
de végül megállt az eső,
megállt az utca,
s a hang, mit miénknek véltük,
fennakadt a semmin, mint egy csoda.