Fantasztikus történetek a múltból – Rákosi Viktor: Utazás a Holdba (2)

Tetszik tudni, mi az idevaló nagycsüri familiából származunk. Egykor nagyon sokan valánk, s a nagy csűr zsupteteje alatt igen jól éreztük magunkat. Egész nap ugráltunk az udvaron, a szérűskertben, a gyümölcsösben; csipegettük a gyümölcsöt, ettük a magot, még konyhahulladék is akadt néha. Mindnyájan jól tápláltak és kövérek voltunk. Zápor és hideg ellen védett a zsúp, semmi bajunk se volt hosszú ideig.
De az Úristen, aki mindnyájunkat teremtett, megpróbáltatások alá vetett. Hirtelen elfogott bennünket az okosság. Testileg megmaradtunk verebeknek, de agyvelőnk átváltozott emberagyvelővé. A boldog és ostoba nagy-csűri nemzetség egyszerre okos és boldogtalan lett. Óh, uram, higyje el, az okos emberek nagyon szerencsétlenek! Mi is, kik eddig mitsem tudtunk és csak kis bögyünk hizlalásával foglalkoztunk, egyszerre beláttuk, hogy mily szánalmasak lettünk.
Az ember tolakodónak tartja a verebet, macska les rá úton-útfélen: hát élet ez? Nem lehet ezen segíteni, változtatni? Hát csak mi vagyunk röghöz kötve és nem mozdulhatunk a helyünkből?
El, más országba, más hazába, ahol vagy ember nincs, vagy ha van ember, olyan, aki a verebet megbecsüli.
Ily kifakadások ömlöttek a verébajkakról, mikor egy-egy esős napon a csűr gerendáin, lécein üldögélve beszélgettünk.
– Úgy van, gyerekek, – mondá ilyenkor a törzsfő, ha a nagy, idétlen gólya meg a daru utazhatik, miért ne mozdulhatna ki szülőföldjéről a fürge veréb? Mondom nektek, hogy a fecske csak azért részesül olyan tiszteletben, mert csöpp létére az Óperenciás tengeren túlra is el mer röpülni.
El is határoztuk, hogy legközelebb a nemzetséget népgyűlésre hívjuk össze.
Egy napon sétát tettem a ház körül, hogy a háziállatoknak elmondjam a nagy újságot: mire készül a nagy-csűri verébnemzetség.
Aranyos kalickák csillogtak a tornácon s bennök sütkéreztek az éneklő madarak. Legelőször is ezeket szólítottam meg:
– Nem volna-e kedvetek itt hagyni a börtönt s kirepülni a szabadba?
– Ez nem börtön, hanem hajlék, otthon, – felelt a kanári, – itt a karikán hintálom magamat, kedvemre fütyörészek s gazdám ellát cukorral és sárgarépával. Szeretnek és megbecsülnek.
– De őseid egykor szabadok voltak és messze, déli tengerek szigetein őserdők visszhangját verték föl édes dalukkal, – folytatám.
– De bezzeg szenvedtek, ha jött a fergeteg. Nekem pedig semmi bajom sincs.
– Mit csinálnál, ha a kalickából kiszabadulnál?
– Újra visszatérnék oda.
– Szegény rabmadár!
Gyanús hangot hallottam. Hamar egy vékony faágra ugrottam. Jól tettem: csakugyan a macska volt. Odakiáltottam neki:
– Hej, macska, te hízelgő, éleskörmü, vérszomjas cica! Nem sokáig fogsz már rám leselkedni, mert itthagylak benneteket.
– Ugyan hová mennél, te kis ostoba? – kiáltott a macska és olyan jóízűt nevetett, hogy még a bajusza is rángatózott.
– Világgá megyek, a szabad életnek adom magamat. És még te nevetsz, te, te, tigrisek elfajzott ivadéka, ki tányérnyalóvá aljasodtál.
A macska kiegyenesítette a hízelgésben meggörbült hátát.
– Őseimet ne bántsd. Azok nagyok és dicsők. Én tisztelem őket és büszke vagyok rájuk. De az ember meg kenyeret ád és én azzal tartok, aki engem táplál. Szép dolog az őserdők homályában rettegtetni embert és állatot, de még szebb a meleg konyhában, kékvirágos fehér tányérban párolgó tejbe öltögetni piros nyelvecskémet.
– Elpuhultál végképpen, – feleltem neki, – végy példát rólam. Én nem dicsekszem ősökkel. Paraszt vagyok. De érzem, hogy helyzetem tűrhetetlen, szolgai s van bátorságom újat próbálni.
– Unalmas veréb vagy. Nem értem beszéded. De mindjárt megértenélek, ha a fogam alá kapnám a húsodat.
Ekkor fölébredt a kis kanári az aranyos börtön tollas fészkében és ezüstcsengésü hangon szólt az öregebbhez:
– Anyám, aludtam és álmomban narancsfa-erdőben jártam és a tenger zúgását hallgattam.
Diadalmasan fordultam a kanárianyához és mondám neki:
– Látod, hiába született rabnak; gyermeked szabadságról és hazájáról álmodott. Ezzel kirepültem az udvarra, hol a becsületes képü, lapátfülü vadászkutya heverészett. Vele jó barátságban éltem, mert sohasem követett el ellenem semmiféle rosszat.
Mikor köszöntem neki, barátságosan rám nézett.
– Mit akarsz, öcsém? – kérdezte.
– Búcsúzni jöttem.
– Talán kútba akarsz ugrani?
– Nem én, hanem kivándorolni.
– Mi a manó? Hová?
– A szabad állatok sorába lépek.
– Ugyan, ne bomolj!
– De igenis bomlok. Meg akarjuk mutatni, én és egész nemzetségem, hogy nem vagyunk rászorulva az emberre és másutt is meg tudunk élni, nemcsak az ő háza körül. Hát maga, bácsi, sohase vágyott erre?
– Nem én; én az embernek nem a szolgája, hanem a barátja vagyok. Engem szeret, megbecsül és én munkával megszolgálom a kenyeremet.
– Boldog, aki ezt elmondhatja magáról.
– Ugyan ne beszélj. Hát ti nem pusztítjátok-e a férgeket?
– Ez nem elég. Nagyobb vágyaink vannak.
– Most kezditek, mikor már az elefántok is szelídülni kezdenek és ekét, kocsit meg ágyút húznak.
– Az az elefántok dolga. Azért, mert a veréb kicsi, több esze lehet neki, mint egy óriási elefántnak.
– Igaz; de viszont a kis veréb is követhet el akkora ostobaságot, mint egy elefánt.
Otthagytam a jóravaló, de alacsony eszű vizslát és hazaröpültem Nagy-Csűrbe.
Éppen együtt volt a népgyűlés és a kivándorlásról vitatkozott.
Végül egyhangúlag kimondtuk, hogy erdők szabad lakói leszünk.


(Folytatjuk)

Forrás: Rákosi Viktor: Utazás a Holdba és egyéb történetek. Budapest, 1914. Singer és Wolfner. Magyar Elektronikus Könyvtár

2020. december 28.

Szóljon hozzá!