Tegnap belealudtam a napi költségvetésbe. Mára virradólag valamicskével több volt a pénztárcámban, mint tegnapelőtt lefekvéskor, s ezt nem értettem. Ma hajnalban eszembe jutott, hogy a büfésnő — több részletben — összesen többet adott vissza, mint amennyit tegnap költöttem —, innen adódik a szokatlan különbség. Felkeltem, és el is végeztem a költségvetést. Úgy tűnik, hiánytalanul kijött. Annak is külön története van, hogy a büfésnő miért ad vissza az à la carte-jegyből, mikor az szabálytalan. Volt úgy, hogy a jegy keretét nem tudtam kihasználni, s a maradékra igényeltem még ezt-azt, (egy szelet csokoládét, egy szem cukrot…, ilyesmit). A múltkoriban megkérdeztem tőle, mit tudna ajánlani százötven forint értékben.

— Ó, ne játsszuk ezt — mondta —. Ezer dolgot tudnék ajánlani, de annyi dolgom van, hogy azt se tudom, hol áll a fejem.

Megbántódott bennem a mérsékelt szexepilű férfi, hiszen ekkor sem akartam nagydumás pasas lenni, ahogy máskor sem, s egy darabig kerültem a büfét. Aztán megbocsátottam, és azóta ezzel a rám és csakis rám vonatkoztatott apró szabálysértéssel igyekszik a kedvemben járni. No de lám: ezúttal kedveskedése visszájára fordult, hiszen azt már valóban nem tudhatja, hogy napi költségvetést vezetek, amelynek célja nem a takarékosság, hanem a meddő egyenlet maradéktalansága.

Ma hajnalban tehát mindennek utánaszámoltam, és rendben találtam a mérleget. Anélkül, hogy ezt részleteztem volna, hivatali elöljárómnak küldtem egy szöveges üzenetet, hogy tegyen át egy órával későbbre, és visszafeküdtem. Egy kicsit időigényesre sikeredett most ez a fakszni, mit csináljunk…

Láttam, hogy az elöljáróm azonnal átveszi az üzenetet —, beleegyező választ azonban csak jó egy óra múlva adott; addig is feszengtem magamban valamicskét ilyenkor, kirúgások évadán; hiába: térségünkben nem olcsó az SMS —, nekem például pont most merült ki az a keretem, amelyet idős anyám rosszulléteire volna célszerű tartogatnom.

Bal oldalamon feküdtem. Még nem tudtam, hogy álmodok, csak úgy éreztem, mintha kiforrósodott hullámos bádogon heverve nézném annak a lipován falunak a házait, ahol negyven évvel ezelőtt megfordultunk. A bádoglemeznek kopottas mustársárga vagy khaki színe volt, s — a bordázatra merőlegesen — egy-két keskeny, téglaszínű csík is húzódott rajta, akár a sétatéri színház vasfüggönyén. Ugyanazt a még kellemes, de már figyelmeztető extrahőmérsékletet éreztem, mint gyermekkoromban, a háztetőn napozva, s amelyet — fiatalon — még a balkon cementjén is felidéztem. A lipován házikók hasonlatának elérhetetlen vetületei Gauguin szigeti viskói voltak. Azokat bámultam — bal oldalra fordulva, a kiforrósodott vasfüggönyön.

Visszaaludtam, de reggeli óráimat megzavarta a szívélyes, ám késedelmes munkatársi válasz, majd pedig egy rá következő SMS, amelyben bankom értesít, hogy megjött a fizetésem. Igen, a bejelentetthez képest is késni fogok, mert már feltölthetem a telefonomat.

Budapest, 2011. VI. 3.