A verset tiszteltem magamban
mi kiömlött a papírra
Nem mertem utána hozzányúlni
Csak álltam fölötte, ámulva olvastam

Később a vers kiömölve
arcom kezdte nézni – belőlem
akarta kiolvasni mit jelent nekem

Majd megunva ezt a játékot
kifordította szemét, távolba látott
szemlélni kezdte, amibe belezuhant
a világot

De a világ nem volt oly kegyes, mint én
arcába tépett, mögéje nézett
ruháját fitymálta, járását, nézését

Ekkor a vers, mert érzékeny volt
figyelni kezdett, jobbra-balra forgott
felmérte a terepet, ahol landolt

Hosszan csodálkozott azon, amit látott
magát olvasta ki minden szempárból
hirtelen össze is zavarodott
mintha megsokszorozódott volna
olyan sokban és olyan soknak látszott

Eltelt egy emberöltő s rájött
nincs egyedül ámuló bánatával
tucatjával vannak olyanok, mint ő

De már mit tehetett volna
visszamenni az időben nem tudott
így csak előrenézett s rótta köreit tovább az úton

A vers tragédiája egyszeri volt
ha már kicsúszott a költő száján
s formába öntve vagy formátlanul
hömpölygött a világ utcáin
semmin sem csodálkozva és semmit sem várva
beteljesült minden nap ugyanúgy

2020-12-15