Fantasztikus történetek a múltból – Rákosi Viktor: Utazás a Holdba (3)

Melegen sütött a nap, mikor a nagy-csűri nemzetség otthagyva ősei fészkét, fölemelkedett a fényes, sugaras levegőbe s a Balatonon át a Bakony erdeje felé indult. Egy tapasztalt rigó haladt a csapat élén; sok eleségért elvállalta a vezető szerepét. Borzasztóan elfáradtunk, amíg Tihany alá értünk. Két ifjabb társunk bele is pottyant a vízbe. Megsirattuk őket, de nem segíthettünk rajtuk. Behunyt szemmel röpültünk egyre; szédített a mélység, a messzeség, a nap heve és a víz ragyogása. Nagyot pihentünk egy kis füzesben s jóllaktunk a magunkkal hozott elemózsiából.
Mi tehát tanyát vertünk a Bakony erdejében. Szép hely, és míg meleg volt a nap és sűrű a falomb, igen jól éreztük magunkat. Az erdők madarai azonban rosszul fogadtak. Azt mondták, hogy mi az emberek tányérnyalói vagyunk, akik kémkedni jöttünk a szabad állatok közé. Nem egy társunk véres fejjel tért vissza, mikor kissé messzebb távozott a hazánkul választott bükkfától. Ott kellett maradnunk a közel szomszédságban és megelégednünk a bogarakkal, férgekkel és szúnyogokkal, melyek csőrünk ügyébe kerültek. Éjszakánként remegve bújtunk össze, mert láthatatlan vadállatok szemei villogtak felénk a sötétből és rémes hangok zavarták a csöndet. Biztattuk egymást, hogy a veszedelem edzi az embert és a verebet és hogy majd lassankint hozzászokunk új helyzetünkhöz. De ezer remegés közt töltöttük napjainkat és ha régi verébeszünkkel gondolkoztunk volna, bizonyára visszaszállunk vala régi helyünkre; de az emberi ész beteg nagyravágyása meggátolt minden okos elhatározást. Így tehát tovább szenvedtünk.
Egyszer csak ritkultak a lombok, hidegek lettek az éjszakák, s viharok nyargaltak végig a rengetegen. Fülhasító sivítással szakadtak le egész levélsorok a fákról, s a vén törzsek ropogva törtek kétfelé. Apróbb ágakat százával tördelt a zivatar. Ez volt csak a nehéz sor. Éjszakákon át be sem hunytuk a szemünket. Aztán elkezdett szakadni a zápor, s áztatott bennünket napokon keresztül. Micsoda hideg fürdő volt ez! A halaknak nagy gyönyörűségük telt volna benne, de nekünk, szegény verebeknek, bizony keservesen esett. Kinek ne jutott volna eszébe a nagy-csűri otthon, a zsupfödél alá ásott jó meleg fészek, honnan oly megelégedetten hallgattuk a széltől ingatott kútostor nyikorgását, az eső csorgását.
Egy éjjel az eső és a szél elállt, a felhők eltűntek. S mikor sietve a fa tetejére telepedtünk, hogy a vizet kissé lerázzuk magunkról, azon a helyen, hol a nap szokott trónolni, de sokkal közelebb, egy nagy, világos-sárga, derült képü égitestet pillantottunk meg. A törzsfő megszólalt:
– Gyermekeim, ez a hold. Öccse a napnak. De kerülik egymást. A hold különben nyájas és barátságos.
A nagy sárga tányér igazán oly kedvesen mosolygott le ránk, hogy csakhamar mindnyájan önkénytelenül is igazi jóbarátot sejtettünk benne.
– Vajjon laknak-e benne emberek? – kérdém.
– Ha laknának, akkor nem vágna olyan mosolygós képet, – felelt a tapasztalt törzsfő.
Mikor befejezte, az egész sokadalom egyhangúan kiáltá:
– Öreg apó! Költözködjünk hát a holdba.
– Jó, de az útját nem ismerjük.
– Ki légyen az a madarak közül, aki útmutatásra vállalkoznék?
– A sason kívül nem ismerek senkit, – mondtam nyugodtan.
– Hogy mered ő felségét, a madarak királyát vezető gyanánt emlegetni? – kiáltott megbotránkozva az ősz vezérveréb.
– Nem mondtam én, hogy fogadjuk meg vezetőnek, de ajánlom, hogy látogassuk meg legmagasabb udvarát s kérjünk tőle tanácsot és fölvilágositást, mint olyantól, aki a csillagok vidékeit legjobban ismeri.
Tervem általános helyeslésre talált, öreg, jószívű erdei madarak megmondták, hogy csak arrafelé haladjunk, amerre a fák oldala mohos és el fogunk jutni a királyi sashoz. Ha majd elhagyjuk az erdőt, el a cserjést, de el még a füvet is és olyan helyre érünk, hol barna kősziklákon kúszó moha terem, akkor már közel járunk a sashoz.
Másnap elindultunk. Sok-sok ideig utaztunk, társainknak a fele elhullott, mert a koplalás és a hideg éjszakák megtizedelték őket. Egyszer egy olyan embertelen helyre értünk, ahol még verebet sohase láttak. Egész nemzetségünket összefogdosták, s nagy kalitkába zárták. Ott őriztek, bizonyosan abban a hitben, hogy éneklő madarak vagyunk. Legalább egy kicsit megpihentünk. Mikor azonban látták, hogy az éneklés nem a mi kenyerünk, kidobtak az utcára. Még jó, hogy el nem pusztítottak. Mi pedig tovább vándoroltunk észak felé.
Egyszer csak elmaradtak a fák. Jaj, be magasan járhattunk már! Éjjelenkint a hold és a csillagok oly közel ragyogtak hozzánk, hogy, többször kedvünk szottyant egyenesen fölrepülni. De a törzsfő mindig visszatartott.
Nini! Egyszer hajnalhasadtakor azt látjuk, hogy immár moha közt bujdosunk előre. No, most már nem messze lehet a király ő felségének a rezidenciája.
Dél idejére ott álltunk a sziklahasadék előtt.
No, ugyan jó helyre kerültünk! Tövestől kitépett tollak ezrei hevertek szerteszét, egy rakás megölt madárral együtt. Egy agyonvágott zerge még vonaglott. Egy karvaly még hörgött. Halál és pusztulás mindenfelé. Hisz ez egy vérszomjas zsarnok király, hisz ez rosszabb, mint az ember! Hogy lehet valaki madár létére ilyen kegyetlen!
– Boldogtalan verebek, – suttogá a vergődő karvaly, – kik odalent a kedves síkságokon gondtalanul, bőségesen éltetek, mit kerestek itt a halál országában?
Dermedve hallgattuk a baljóslatú nyöszörgést. A törzsfő felelt:
– Urunk királyunk előtt óhajtottunk tisztelegni.
– Jobb lett volna halva születnetek. Mert ő bizonnyal kivégeztet benneteket. Meneküljetek, míg nem késő.
E pillanatban az ég elsötétedett, mintha nagy felhő fogta volna el.
– Már késő! Jön a király! – sikoltott a karvaly. Még egyszer meglebbentette tépett, véres szárnyait, azután szeme megüvegesedett. Meghalt.
Mi jéggé fagyva lapultunk össze, a moha közé bújva. Zúgott és sivított a levegő, melyet a király hasított hatalmas szárnyaival. Laza kősziklák, a szárnycsapásra kelt szélvésztől megtaszítva, ijedten, vad ugrásokkal, mennydörögve indultak le a mélységek felé. Egy csomó kisebb fekete madár vijjogva, rémülten csapott le a völgyekre, menekülvén a hatalmas elől. Még a moszatok férgei is nyüzsögni kezdtek, s hüledezve másztak be gödreikbe.
Ő felsége már messziről észrevette parányiságunkat, s mikor nagy teste egy kirúgó szikladarabra leereszkedett, kíváncsian legeltette rajtunk a szemét.
– Kik vagytok és alattvalóimnak melyik fajtájához tartoztok? – kérdé ijesztő, vijjogó hangon.
Remegő hangon megszólalt a törzsfő:
– Mi verebek vagyunk, óh nagy király, a nagycsűri verébnemzetségből származunk és tisztelegni járultunk felséged színe elé.
– Verebek? Alattvalóim leghitványabbjai, legnagyobb ellenségemnek, az embernek háziállatai és tányérnyalói. Ismerlek benneteket hírből, de még sohase láttam verebet.
– Ellenségeink és rosszakaróink rágalma téged is félrevezetett, felséges úr. Éppen azért látsz itt, mert dicső madárfajunk büszkesége fölébredt bennünk és elhatároztuk, hogy nem esszük többé az emberek kegyelem-kenyerét.
– Úgy? Hát mit fogtok csinálni?
– Elhagyjuk a földet és a holdba költözködünk. Ha tudniillik felségednek nincs ellene kifogása.
– Dehogy van.
– És ha azonfölül, mint csillagászatban jártas fejedelem, szíveskedik némi útbaigazításokat adni.
Ő felsége egyre derültebb lett.
– Szívesen. Még útravalót is adok. Az itt heverő dögökből fölpakolhattok annyit, amennyi csak tetszik.
– Köszönjük! Éljen a király! – kiáltotta a törzsfőnök és mi az ijedtségtől még félig elfulladva kiáltottuk utána.
A sas jóakaratúlag pillantott le félénken nyüzsgölődő csoportunkra.
– Tudjátok mit, kicsikéim, magam foglak titeket a holdba vinni. Ti napokig utazhatnátok, én pár óra alatt odaérek.
Ekkora kegyet nem mertünk remélni. Újra megéljeneztük a királyt, s annyira visszatért a bátorságunk, hogy havasi kukacokat kezdtünk vacsorára csipegetni. A vacsora ellen mindegyikünknek kifogása volt: a verebeknek is, meg a kukacoknak is. Beesteledett s a sziklás vidék még kietlenebb lett, mikor az éj árnyai kezdtek rája borulni. Tiszta, felhőtlen volt az ég, s a hold oly közelségben jelent meg, mintha a hegycsúcsról el lehetett volna érni. Szörnyű barátságos volt, s úgy vonzott mindnyájunkat, hogy szerettünk volna tüstént fölrepülni. A sas leszállt a földre, kiterjesztette óriási fekete szárnyait, mi pedig fölugrottunk a hátára, s ott jól összefogódzkodva, egy csomóba húzódtunk. A következő pillanatban éreztük, hogy az emelkedés megkezdődött. Az elmaradó levegő majd lesodort bennünket, de jól összecsimpaszkodtunk. A föld eltűnt szemünk elől, s a helyén egyszerre csak nagy fényességet pillantott meg szemünk.
– Felség, mi az a nagy sárga tányér odalent alattunk? Egy másik hold? – kérdé a törzsfő.
– Nem a’; az a föld, egykori lakóhelyetek. Messziről olyan szépnek, derültnek látszik, mint a hold.
A vén törzsfő aggódva csóválta a fejét.
– Hallottátok, fiúk? Ebből az következik, hogy közelről a hold is lehet olyan csúnya, mint a föld.
Mi nem szóltunk semmit. Pislogtunk az igazi hold felé, mely bizony még messzire levőnek látszott. Egyszerre a sas megállt, kiterjesztette szárnyait, s olyan mozdulatlan lett, mintha odaszegezték volna a levegőhöz. Azután megszólalt félelmes, éles hangján:
– Nagyravágyó, elégedetlen verebek! Itt vagytok most a világűrben, egy olyan ponton, ahol soha még ember se járt. Gyönge szárnyaitokkal nem tudtok elvergődni sehová, itt kell elvesznetek nyomorultul. Ez legyen büntetésetek, amiért a természet rendjét föl akartátok forgatni, s veréblétetekre oly föladatra vállalkoztatok, amely még a levegő urának, a királyi sasnak se sikerül. Elhagyhatja-e a hal a vizet? Megél-e a pinty a vízben? Elhagyhatja-e a veréb a földet? Nem! Pusztuljatok!
Fölborzolta széles, fekete hátát, megrázta testét, s vad kacajjal, mint a villám, lecsapott a mélységbe. A nagycsűri nemzetség pedig széthullott a világűrben. Egy jó darabig vergődtünk erre-arra, aztán hullani kezdtünk. Én, két társammal, akit itt látsz, uram, összetartottam. Minket az mentett meg, hogy egy sűrű, fekete felhőre estünk, s ott jól megpihentünk. De hajnalban a felhő fölébredt és fölszólított, hogy távozzunk, mert neki most dolga van, s abból nekünk bajunk lehet.
– Mi dolga van, felhő bácsi?
– Először villámlanom kell, azután mennydörögnöm, végül záporesőt kell lebocsátanom. Azért csak siessetek.
Elbúcsúztunk a barátságos felhőtől és óvatosan ereszkedtünk lefelé. Alig haladtunk tíz percig, megeredt az eső, a szárnyaink úgy összecsapzódtak, hogy nem mozogtak. Ekkor már esni kezdtünk. Ez a halál. Behunytuk a szeműnket.
Kopp! Valami selyemre pottyantunk. Kinyitottam a szememet. Egy szárnyfélén hevertem. Mi lehet ez?
A szárny szépen, lassan úszott. Talán valami csillag? Leráztam a vizet magamról, s fölszólítottam két társamat, hogy tegyünk körutat a puha égitesten. A szárny alá röpültünk. Mit lát a szemem! Egy ember, egy földlakó ült ott és sonkázott jóízűen… Azonnal, egész örömmel, odaszálltam eléje s üdvözöltem.
– Nini, verebek, – kiáltott ő is örvendező hangon, – hogy kerültök ide ti, kis félénk állatok, négyezer láb magasra?
– Uraságod ismer minket, tehát földlakó, s nem idefönt az égitestek közt él?
– Bizony földi ember vagyok. Hát ti honnan jöttök?
Még egyszer föltámadt bennem az ostoba büszkeség, s kidüllesztve a bögyömet, mondám:
– Mi, uram, a holdból jövünk.
A földlakó nagyot nevetett.
– Ne füllents, veréb, hisz ha a holdba el lehetne jutni, mi emberek már régen oda tudtunk volna jutni. Látod, hogy milyen kényelmesen, milyen magasságokra szállunk.
Igaza volt. Azért el is mondtam neki az igazságot.
– Hát uraságod micsoda?
– Én magyar léghajós vagyok.
– Vigyen minket haza, Magyarországra.
– Szívesen. Nesztek enni-innivaló.
És fényesen megvendégelt. Én pedig sírva fakadtam arra a gondolatra, hogy madártársunk és királyunk, a sas, mily kegyetlenül bánt velünk, a gyűlölt ember pedig megmenti az életünket.
Ma éjjel értünk haza. Eddig van.


(Folytatjuk)

Forrás: Rákosi Viktor: Utazás a Holdba és egyéb történetek. Budapest, 1914. Singer és Wolfner. Magyar Elektronikus Könyvtár

2020. december 29.

Szóljon hozzá!