Kiss Székely Zoltán: Mikor erdőszélen karcsú nyírfát látok
Unokáinknak mesélem nagyanyjukról
Április bolondos szele hetykén fütyölt,
mikor a barkák bomoltak szél-lengetten,
rügypattanásra hangszerelt zene ömölt
a tavaszi kertre, mikor megismertem.
Mikor a meggyfánk hófehérbe öltözött,
először felejtette kezét kezemben,
a tarka tulipános ágyás tündökölt,
s májusi nárciszok suttogtak a kertben.
Június hozta az orgonák illatát,
bájoló gyöngyvirág pajkosan mosolygott,
akkor véltem hallani első sóhaját,
s elhittem neki, hogy velem lehet boldog.
Júliusi erdő homályába szőtten
tétován indult kezem megismerni őt,
hársak gyönge méze imbolygott fölöttem,
s csókkal vártam a naponta megérkezőt.
Vadvirág-körtánccal augusztus érkezett,
már szamóca érett, vörös volt az ajka,
kardvirág levele – megannyi ékezet –
karcsú combjait szendén kitakarta.
A szeptember gyászban égett, apám meghalt,
ölébe először ott hajtottam fejem,
hajamba becézve túrt és úgy vigasztalt,
kikericsek lángoltak őszi réteken.
Október csodás kék nyakéke elszakadt,
a nap érett szőlőszemekbe öltözött,
vadludak írták égre V-alakjukat,
már minden mozdulata belém költözött.
Nyírek hajoltak fölénk kortyolni mézet,
szívem félrevert bolond harangként bongott,
mikor kérdő tekintetem belé mélyedt.
– Tied vagyok! – S november csillagot ontott.
December lett. Bíborban égett az arca,
s teremtettünk magunknak egy új világot.
És hajlékony testére emlékszem vissza,
mikor erdőszélen karcsú nyírfát látok.
2020. december 16.
Pusztai Péter rajza