Borzhistória

Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony, gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana. Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge flokszok, a ledéren elomló lusta petúniák harmatban szineskednek.
A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle ébredő virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt szinü, vállig se érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy barnazöld szeme kacagva köszönti az uj napot, még a fogát is kivillantja a lány, mintha éppen bele akarna harapni a ma támadó uj életbe.
Egyet-kettőt füttyint.
– Csokoládé, Bársonyka, Barbarossa!
És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és körültáncoltatja, udvaroltatja magát; velük együtt hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A haja göndör kigyókba csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává zilálódik a feje.
– Borzi, holla Borzi!
A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági udvarokból szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét felüti és arra iramlik, ahonnan szólitják.
Apja ott áll a munkások között.
– Borzi, a telefonhoz, csengetett!
A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe – az épp a virágokat öntözi – és az irodában terem.
– Halló, itt Zentelky uradalom.
– Bardócz intéző úr?
– Nem, a leánya.
– Anna vagy Rózsa kisasszony?
– Nem, Borzi. És ott?
– Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s hogy a kutyákra szükség lesz.
– Igenis méltós…
A telefon már lecsengett.
Borzi bronzarca kihevül.
– Hm, vadászat! Nyulra, rókára…?
Apjához ront.
– Apám, a gróf úr. Vadászni jön. Ma este itt lesz.
Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik nénjének megy neki: az éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv kiesik Rózsa kezéből, a lapok szétrepülnek.
– Anyám, a gróf. Este itt van. Vadászni akar.
– Helyes, akkor ma itthon ülsz és segitsz a tortában, feleli nénje.
– Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a Szabédyék caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent megmagyaráz nekünk.
– Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit izgat föl a vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van kitalálva, szól az anya kicsit keserűn.
– És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a nénje mondja.
Borzi összeszoritja a fogát.
– Ezt a nyarat még nekem igértétek.
A kezével türelmetlenül int és már siet is kifelé.
– Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát rendbe kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő vadászni.
Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal foglalatoskodó. Borzi hozzádörgölődik.
– Oh, könyörülj. Tudod jól, hogy ezek életem utolsó szép napjai.
A nénje mosolyog, de Borzi elkomolyul.
– Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az intézetbe. Ki fogok müvelődni. Istenem… milyen szomoru dolog!
És Borzi szeme megfényesedik.
– Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És anyánkat rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért…
– De Borzi, igy nem élheted le az életed… Még ha gazdagok lennénk…
– Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak születtem. Szegényen, de gazdagnak…
A nénje megint elmosolyodik.
– Szegény kis Borzim. Erigy hát a szántógéphez.
Borzi lerobban a lépcsőn, az istállókhoz. Hetykén osztogatja parancsait:
– A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon ülsz. A kicsi kocsis jön. Én hajtok.
Aztán a házba szalad a köpenyéért.

*
A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a lankás dombok felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti napraforgók aranyfodros fejeiket mind délnek forditották, egész aranyfelhő verődik a porból a zörögve rohanó kis szekér után.
Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a leányka hátraveti a fejét, amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a rövid ostorát.
Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba fekete szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva maga után a kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn Szabédy áll.
Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de egészen kicsit. Először is az ismerkedésük miatt.
Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy a szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát, hazatért; hát gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a Szabédy kuria állt. És mert néha a ló makrancos is volt és udvariatlankodott Borzival, hát egyszer éppen az utszélen ülve a felhorzsolt lábát nézegette a leányka, mikor Szabédy arra lovagolt.
– Pardon, a kisasszony, mint látom, megsebesült.
– Igen, és nincs nálam se zsebkendő, se flastrom.
Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el érte másnap.
Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb lányának tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az utána következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az ismeretséghez, egyenest kiküldték a kertbe, ha Szabédy belovagolt az udvaron. Ellenben Rózsa kisasszony – ő volt a legidősebb, huszat töltött – szebbnél szebb uj ruhákat kapott és egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán Szabédynak kellett a legtöbbet fogyasztania.
– Ez mind a Rózsa remekmüve, büszkélkedett ilyenkor Bardócz intézőné.
De csak ezután történt az, amiért Borzinak „szégyelnie kellett magát”.
Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony Szabédyval meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt Annára, hogy a mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz feltünő, Anna ugyis imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin pompában állott.
– A nyulnak ma ki kell ugrania a bokorból, dicsekedett Rózsa.
Azután előre ment Szabédyval a pirosló cseresznyefák alá.
Rózsa akkor megállott és Szabédyre nézett.
– Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? – kérdezte ábrándosan. Én ide szoktam elvonulni… gondolataimmal… álmaimmal…
(No most ha van esze, megkérdi Szabédy, mik azok az álmok.)
De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült a fáról kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a Szabédy ajkára, mintha lepecsételné azt. Borzi fölnevetett a lomb között, ez sikerült.
Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba:
– Majom!
Hát ezért kellett magát… nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak szégyelnie.
És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen jött. Talán akkor is csak az a sok „Legyen szerencsénk” hozta a házhoz, amivel Bardóczné bucsuzott tőle mindig.
Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A domb alá hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt fönntermett az idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte Szabédyt, mindent megvizsgálva, megtapogatva.
– Istenem, sóhajtott azután, ha én egy ilyen gépet vehetnék magamnak.
Szabédy nevetett.
– A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit csinálna vele?
– Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna hozzá sok földem is és nem kellene egy hónap mulva a tümlöcbe mennem.
– Hova?
– Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek félig maga az oka. Mióta cseresznyével megdobáltam… Anyám azt mondta akkor, hogy neveletlenségem a házunk szerencséjét kockáztatja. Folyamodtak… A gróf úr eljárt benne… Istenem, ha caterpillar gépem lenne…
És Borzi szemébe könny lopódzott, ugy nézett a csunya fekete óriásra.
Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett tiltakozni benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják.
– Szegény gyermek. És ezen már nincs változtatás?
– Óh manapság már nem történnek csodás fordulatok!
És Borzi hirtelen elszaladt, mert szégyelte feltörni fenyegető könnyeit.
Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a géppel készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén gubbasztó Borzira mutatva:
– De intéző úr, csak nem akarja ezt a gyermeket megölni?
– Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A leányt mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt az egyet. Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán azt mondja a feleségem, hogy szégyent hoz a házra.
– Milyen szégyent?
– Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy lovagol, hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt mondják, elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm… Szabédy talán nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?… Mikor én Hunyadból kijötem… Azt talán tudja, hogy az apám „végzett” földbirtokos volt. Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét is, hát én csak három rózsabimbót téptem a kis kertünkből – akkor már a máséból – azt a kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem valahol a rózsabimbók, azt gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is úr leszek. Ha nem a magaméban, hát a máséban. Igy kerültem én gőgös Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja, ezért nem járunk mi sehova. Nem a magunkéban ülünk s talán lenéznének… No de hová jutok. A rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is viritottak nekem: a három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az igazi pünkösti rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak nevelte.
– S most… ez is üvegházba kerül.
Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A leányka már nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás körökben haladó vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának sürüjéből arca, ajka idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit takargatta, a tarlószélen néhány rikitó buzavirágot tépett s a fehér matrózbluzába tüzte.
– Valóban rózsa, moharózsa… szólt Szabédy hirtelen, minden meggondolás nélkül. Borzi… nagyon találó név.
Bardócz elmosolyodott.
– Különben Borbála. De mert mindig borzas… Borzi! szólj a kocsisnak! A grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra Szabédyhoz.
A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a gróf az uradalmába.
– Vadászni jön, – magyarázta Bardócz.
– A gróf úr… még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen, látszólag minden logika nélkül.
– Az. De talán most már…
Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott arcán némi zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát.
Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál is ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára surolva, a virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban friss csokrok illatoztak.
Rózsa a konyhából jött, óriás tál teasüteménnyel.
– Szép kisasszony, szólt oda Borzinak, a házi dolog elől mindig megszökik.
– Meg bizony, felelt vissza Borzi dacosan.
Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. Estefelé a gróf is, de csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta vadászterveit.
– Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem vannak bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is körülnézünk.
– Sajnos, borz van bőven s igy róka is. A nyul ellenben mindig ritkább.
– Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a róka s a róka eszi el a nyulainkat.
– Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben puhitanunk a lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta a szalmaszálakat a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie, el vannak-e ütve a szalmaszálak.
– Jó volna ha társasággal mennénk. A kedves leányai…?
Bardócz kicsit utánagondolt.
– A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig főznek vagy virágot öntöznek.
– No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas szomszédot. Szabédyt.
– Hogyne. Nagy Nimród őkigyelme.
Bardócz a telefonhoz lépett.
– Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?… Jó… Mikorra parancsolnak?…
– Hajnalra. Ez hosszu komédia.

*
Hajnal feslik.
Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre. Jaj, ha a jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes napszemét: akkor életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak igérkező elromlott. De miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert szereti az ő ragyogó, szabad világát? Dehogy haragszik, olyan tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy Borzi hármat penderedik, mig a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt, szeggel kivert nehéz cipőt, a haját fátyollal köti le.
Mindez nem megy minden zaj nékül, sőt! Anna fölébred, Borzira kukkint.
– Te, egész csinos vagy.
Rózsa megtoldja:
– Vigyázz meg ne hóditsd… a grófot!
– És hátha nem reá pályázom?
Borzi ezt egész hetykén vágja oda.
Rózsa kipirul.
– Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon maradhatnál.
Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki, Pufi, Mufi, Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei.
A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld vadászruha; kicsit kemény vonásu arca napégett, akár a Borzié. Tekintetét nem veszi le a játszó leánykáról.
– Jó reggelt Borzi.
– Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy valódi gróffal!
– Na, és minek örül jobban, a vadászatnak vagy a grófnak?
– Legjobban örülnék egy caterpillarnak, oldja meg Borzi a gordiusi csomót.
A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja magának a kutyákat.
Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az elsőnek való kocsibaszállás. Le akar ugrani.
– Pardon, a hölgyek mindig elsők.
És a gróf visszatartja Borzit, megragadva a leány karját.
Szabédy nagyot nyel. Ah… borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz az a borz.
Amint a vágtató kocsi után léptet, mindenféle furcsa gondolatai kelnek. Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi… micsoda pompás teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem Erdélyország kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró mennyországot fog adni öntudatlan annak… Kinek? Aki a kezét kinyujtja érte. Dehát mit izgatja őt ez? Minek töpreng rajta? Fájdalma neki egy ilyen édes teremtés szerencséje? Hát mióta irigy ő? Irigy a maga fajtájára: egy elszegényedett uri familia jobb sorsára?
– Szégyeld magad, mondja egész hangosan.
Vagy nem rájuk irigy? Hát kire… Aha… A grófra! A grófra. Hogy Borzi mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva, elbeszélget vele. Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen felbőszül rá.
A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan mezőknek, borz uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A tarlókban nehány keréknyom mutatja, hol lehet valahogy keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz: Borzi ujjongva viháncol. Dombokra kell fölkapaszkodni: most már árkon-bokron át iramlanak. Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor beléjükruccannak.
A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van igy.
Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. Borzi előre néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy zökkenőnél majdnem kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte átöleli.
– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi.
A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak.
Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő.
A borzok hazája.
Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a lovak ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra minden oly gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a barnuló füvek közt csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu mosolyog: bentről rút vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba himzett gyöngyszem a sok parányi ház.
A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény előremegy és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.
– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal.
– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily módon?…
– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És smaragdszemét dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:
– Ne hagyj elmennem!
De Szabédy nem érti meg.
És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint egy kis zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy kúszik! Vissza se néz többet.
Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó bentről. A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar tovább. Nincs kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között azurló égre. Mi ez… Feje fölött, a tüskékbe akadva aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A Borziéból. Lekapja onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy kuszik tovább. Mintha drága talizmánt lelt volna.
– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből.
A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak.
A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas földhányás: a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!
Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu csak a nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de vajjon otthon van-e egyáltalán?
A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik.
Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt… Hivják, csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.
– Hurrá!
A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van.
Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az első vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő nyöszörög, üvölt, felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak verve.
A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba.
Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is sor kerül, mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára szokott becekutya azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha nagyon barbár dolognak tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, rosszalóan mormog néha-néha.
– Vesszőt faragni!
Pista nekilát.
A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti.
– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni.
Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre beljebb, beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.
– Messétek le a galagonyákat!
Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban.
– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben ássatok!
Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag.
A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak alig kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember hallja.
A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó nyesszen. A legények derékon jóval felül vannak a gödörben. Bardócz lekúszik, hallgatózik… semmi.
Tovább!
Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha hallana valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik mellőle, kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De csak nem fél? Borzi örökre meggyülölné.
– Hallom… hallom! ujjong Borzi.
No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó nyiláson át borz uram kereket old.
– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára.
Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör közti járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson át is rá kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti gang, akkor nem kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, ha hirtelen el nem bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, mindig tovább, mig a barlang végéig jutnak.
Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki azonban tartja magát.
– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot vet a kidőlt harcosra.
A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit elengedik. Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi hegedés. A fejét féloldalt lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, diadalthorkantva rohant a gödörbe.
Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott gödör beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell bocsátani.
Az egyik ásó mélyen szalad a földbe.
– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan!
A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti.
A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit.
Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a nyilásnak kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki a gödör meredekének, kifelé.
– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi.
E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a borz! Mire Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, a föld gyomrába. Mufi utána.
A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé hőstettéhez gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi felöltőjén, egy galagonya aljában. Bardócz ráhúz egyet.
– Szép história! Neki az ásásnak!
És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell hagyni az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old.
Borzi ki van pirulva a haragtól.
– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj!
Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről.
Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista megszólal:
– A többi nagysádok.
Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány a földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.
– Nem jöttök be? kérdi Borzi.
– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. Egyetlen szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És reggeltől estig gyötritek a szegényt.
Ezt Anna mondja.
– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A hajad tele sárga galagonyalevéllel. A kezed…
Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék.
Rózsa még hozzáfüzi:
– Nem valami hóditó!
– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! jelenti ki Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.
Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. Bármily pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi el. Majd jóllaknak este: bálmossal, szalonnában pirult galambbal, párnafánkkal. Most minden: a borz!
Vissza a sürűbe!
Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld alól. Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el semerre. Az ő gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz többet.
A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha kongana.
– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz.
– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf.
A legények nem tudják, kire hallgassanak.
Az izgalom nőttön nő.
A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők tombolnak. Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra elszalasztják, vége. Uj gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi sötét üreg kikerekedik az ásók nyomán. Bentről a kutyák őrülten csaholnak, maguk előtt hajtják a borzot, innenfelől reszketve tombol Mufi.
Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. Kiserked a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. Vissza. Vissza? Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt van és úgy látszik, a vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia bellebb. És a kutyák mégsem birnak vele. Talán körben forog, hogy olyan sebeket osztogat? Üldözői vonitanak, de nem tágitanak.
– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek.
– Félre mindenki! Ez a gróf.
A borz feje ismét kinn van.
– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg!
– Bánom is én a kutyát, van elég!
– A kutyáim!
Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt kihengeredett a gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak gabalyodva.
Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, el akarja harapni a láncát.
Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se törődik. Az kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, fiatal főurra, s a hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, ezeket csak a borz érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud ujjongani. Keserü és levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival évődött. És neki azalatt teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli pedig a teasüteményt!
Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. De azért él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy elválassza a viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a borzról letépni.
Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj szenzációt: a borz éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. Rémülten gurul kifelé és nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért győzték a harcot két felé, ketten voltak.
– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi.
De senki se hallgat reá.
Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz.
– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban.
Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja megreszket.
Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz visszanéz reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.
A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik uszitani őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak tombol, ők hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban egymásra tekintenek. De aztán szétrebbennek.
A hangulat tetőpontja lejárt.
Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. Sejtelmük sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették észre: a hátukon futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak a párjával, hogy meg se szimatolták a másikat.
Pista azonban kacskaringósan vágja ki:
– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság elhibádzta.
A gróf odadobja a borzot a kutyáknak.
Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény borz! A hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró szeme olyan szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A teste csupa verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket oldott, itthagyta.
– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista.
– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig…
Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt.
– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje.
Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha volt mindkettőn, rongyra tépődött volna.
Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd letépik őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi is. Agyon van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig agyagba vannak maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a sárga földben, a füléhez galagonyabogyókat tűzött; galagonyabogyónyi ajka el van nyilva, mintha most már, nemsokára, ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad volna beleharapnia az életbe. Hogy csillognak az éles gyöngyfényű fogacskái! A szemére aranyfátyol ereszkedett.

*
Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá.
A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény nem célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal vázáiba.
A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér jószág.
Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái hallgatózva tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort lehelnek. A leányka izzó arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja homlokába hull, mint a bronzfátyol.
Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát cserélni. Lassan jön fel a lépcsőkön a verandára.
– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja.
Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol.
– Nos… meg van elégedve a mai nappal?
– Meg. Nagyon szép volt.
– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár maga szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.
– Hát vannak?
– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart kapna ajándékba?
– És vele együtt… leheli a lányka.
Vele együtt… ezer holdat.
Borzi fölveti nagy, drága szemét.
– Oh nem… hanem… téged!
Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát.
– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa kisasszonyé.
Borziék az ebédlő felé mennek.
– No gróf, most már nem félek tőled!
Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe.
A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit benne. Anna egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a borzprémet ajándékul kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. Bardócz másfél liter borzzsirt remél a nyergeinek. A gróf… na, ő meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a főnyereség. Hát Szabédy? Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát elszalasztotta.
– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam… elevenen?
És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a leányka meleg kacsóját.
Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is vőlegény, Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha sejtette volna, nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem lett volna oly ostobául féltékeny; és ha nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele halálosan Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere. Lám, lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.

Forrás: Berde Mária: A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória. Három novella. 1920. Kosmos R-T. MAROS-VÁSÁRHELY.