Gyerőffy János kapitánynak ugyancsak igyekeznie kellett, nehogy az orrára csapják a kaput. Két napja szinte le se szállt a nyeregből, délnek tartott, úgy tervezte, ha eléri a Balkánt, megmenekül. Onnan már könnyű eljutni Olaszföldre, akár Angliába is áthajózhat. Megvolt a szerencsétlen csata Erdélyben, robajában eltűnt a nemzet költője és még oly sokan, akik neve máris nyomtalanul felszívódott, mint az eső cseppje. A kapitány a honvédelmi bizottmány elnöke volt, s a mezővárosban, amelynek védelmét ellátta, hol az osztrákokat, hol a magyarokat lehetett látni. Már csak ilyen egy frontváros. Gyerőffy teste egy darab fa, egy darab kő, nem érzi. Megáll egy tanyán, bekopog. Kulisszaszaggató idő, már csak ez hiányzott. Úgy dörög meg villámlik november végén, mint júliusban! Ki az, hallatszik ebben a pillanatban belülről, mire a menekülő bemutatkozott, mindez a masszív tölgyfaajtón keresztül történt, nemsokára pedig már bent ült a háziakkal együtt, akik úgy bántak vele, mintha régtől jó barátok lennének, sőt, rokonok! Megetették, megitatták, majd miután búsultak egy sort, hogy most már mi lesz az országgal s mi vár az engedetlen nemzetre, mert a győzők nem irgalmasrendiek, megágyaztak neki a kisebbik szobában, jókor hajnalban pedig felköltötték, közben föltarisznyáltak neki, majd elbúcsúztak.
Sietősen szedelőzködött, de úgy látszik, e néhány perc épp elég volt, hogy megkapja az eligazítást, merre menjen, mit kerüljön el messze, ha kedves az élete. A ház gazdájának a határon túl is voltak cimborái, ami hasznosnak bizonyul ilyenkor. Akárha térképen jelölik meg az állomásokat, olyan pontos és egyértelmű volt minden, s a legutolsó búvóhelyről már a szabadságot lehetett látni. Ahol nem igazoltattak, s neki sem kellett minél hihetőbb legendát kigondolnia élete és biztonsága védelmében: hogy marhakupec, és egy kisebb marhacsordát akar felhajtani, ha megéri, Bécsig!
Gyerőffy Jánosnak sikerült elszöknie üldözői elől, arról nincs tudomásom, hogy elítélték volna távollétében, ahogyan sok negyvennyolcast. Így hozták meg az ítéletet, mert másképp nem lehetett – a lázadó, nem ritkán hihetetlen szerencsével hetedhét határon is túl volt, ítélhették halálra is, ami szintén nem volt ritka akkoriban. Viszont ha elkapták, azonnal végrehajtották a szentenciát. Hősünk nem került elő, Nyugat-Európából áthajózott Amerikába, 1881-ben halt meg.
Ha manapság egy politikus menekül, s az is szinte mindegy, ki vagy mi elől (és itt sokan képbe jönnek, a korrupcióellenes ügyosztálytól az alvilágig, adott körülmények között még az anyós is szóba jöhet), és netán a nagy előd, Gyerőffy nyomdokain halad, hasztalan döngeti az ajtókat, mert lehet, hogy sehol be nem engedik. Kikiáltják, hogy nincsenek otthon. Pedig milyen szépen beígértem nektek, hogy mindenekelőtt és –fölött a ti érdekeiteket fogom képviselni, még ha Herkópáterrel kell is verekednem – nyöszörgi a menekülő, de nem figyel rá senki. Olyasmiket művelt, amiktől fölszikrázik a düh: a főutca egyik felét ő, a szemköztit a másik párt főembere kaparintotta meg. Vagy mert a törvény bölcsőjénél ül és szintén a mi érdekeinket képviseli, sikeresen lobbizott, amelyeken elsősorban ő és támogatói nyertek nem keveset. Megszavazta a „honatyáknak” kijáró sokezer lejt nyugdíjkiegészítésként, miközben otthoni közönségtalálkozókon azért szenved látványosan, hogy milyen sok a nyomornyugdíjas. És ó, a mi kicsiny, napról napra fogyó fajtánk, kész csoda, hogy eddig is kibírta. Kit, mit? Erre ne keressük a választ. Arra inkább, hogy kinek ne nyissunk ajtót.