Régi decemberben állomáson vártunk,
este lett, fakószín emberek közt álltunk,
csillámlott az ádvent, mikor buszra szálltunk.

Emlékszel még, Anna, rég-azóta társam?
Búj most ide mellém, hogy én újra lássam
a csergedi tetőt, hideg rohanásban.

Buszunk, úgy rémlett, ott a köd fölött lebeg,
ablakára fagytak a virágzó jegek.
A ránkhulló sötétben egy som reszketeg

kénsárga virága, megpillantottam, épp
villantotta a jégvirágon át jelét
a tavasznak. Egy pillanat volt. Bennem ég

azóta a Kis-Küküllő menti tájkép,
rája még nem vetült a feledés-árnyék.
Ma somot hajtatunk. Vén tavaszban járnék.

Ádventi csillaggal intek a világnak,
emlékeink égnek, szavaink majd szállnak
jövő tavaszokba, mint azok az ágak.

S hogyha majd rólunk kérdez egy hang valahol,
valaha, válaszképpen új tavasz dalol
a szülőföldről mindig, hópihék alól.

2020. december 17.