Életutam a nagybányai napilap – Bányavidéki Fáklya – szerkesztőségébe vezetett. Igaz, csak korrektorként, de az akkor is jobb választásnak tűnt az elzárt falusi magánynál. Nem mondhatnám, hogy egyéni ambíció munkált volna bennem, inkább a nehézségek előtt megtorpanó, azok elől megfutamodó ifjú lázadása, menekülése volt.
Szüleim előtt ez semmiképp sem jelentett előrelépést. Sőt! Anyám keserűen szegezte nekem a kérdést: rikkancs lettél, fiam?
Nagybányán, a tartományi székhellyé lett városban, az 1958-ban indult magyar nyelvű napilap munkatársa lettem. A késő estébe hajló korrektori munka ugyan valóban visszalépést jelentett, de ott lebegett előttem az ígéret, hogy idővel magam is újságíró lehetek. A korrektori szoba a szedőteremmel egy szinten volt. A spaltok – a szedőgépek ólomsorairól lehúzott kutyanyelvek – olvasása közti szünetekben megismerhettem a nyomdászok munkáját. Nemes János, Rajna József, Futó Géza, Katona Bálint gépi szedő, Csoma György, Cseh Bertalan, Lakatos Ottó, Dobai (…) tördelő, Wedlinger Rudolf kalanderező, Belényi Mihály rotációsmester munkája segítette világra a lapot. Régi vágású, kiváló szakemberek voltak, akik nemcsak egy, számomra igen érdekes világba engedtek bepillantást; emberségük, szakmai igényességgel végzett munkájuk a szakma iránti tiszteletet parancsolt. A hosszú estéken, éjszakákon megtanultam a betűszekrény beosztását, vinklerrel a kezemben magam is „besegítettem” egy–két cím összeszedésében. Nagy élmény volt Misztótfalusi Kis Miklós titkaiba belekóstolni…
Egy év múlva fennebb kerülhettem egy emelettel: a tájékoztatási rovat munkatársa lettem. Terepmunka, napi penzumok. Akkor még nem éreztem, ma már tudom: valóban rikkancs lettem. A rendszer szócsöve, aki világgá kiáltja annak „nagyszerű” vívmányait, a párt „csalhatatlan” biztonsággal és bölcsességgel megalkotott politikáját. Mennyire más munka volt ez, mint a katedra?! Azt hihetnénk, hogy egy magyar tanárnak nem volt gond egy–egy cikk megírása. Jó két esztendő telt el, amíg ráéreztem, miként is kell dokumentálódni, miként kell szavakba, mondatokba foglalni azt, amit közölni akarunk, amit közölni kell. Mennyi semmitmondó írás került ki a kezemből! S ebben nem csupán az elvárás volt a bűnös, hanem a magam szakmai éretlensége is. Ez egy új pálya volt, az inaséveket végig kellett izzadni.
Megtörtént. Az idő meghozta az írás örömét. Meghozta azt a lehetőséget, hogy az előttem kitágult világ benépesüljön megannyi tapasztalattal, életpéldával, sorsképlettel. Az interjúalanyok, riporthősök sorsával, lelkiségével történt megismerkedés engem is formált, látásomat, szemléletemet alakította, csiszolta. Az ismeretgazdagodás hosszú folyamata tudatosította bennem, mily összetett a világ, korántsem csak a fekete/fehér képlet mozgatja. Színes, eleven élet. Az én munkám pedig? Bár adott keretek közt, korlátok közt mozoghatott, eljuttatott oda, hogy felismerjem: mindig van egy kiskapu, melyen kiléphetünk belőle, egy kis rés, ahol kitekinthetünk, megláthatjuk, hogy az alagút végén mindig ott pislákol egy kicsiny fénysugár, ami emberi tartást, becsületet, szorgalmat, tisztességet jelent; meglássuk, felismerjük azt, hogy a rendszer gépezete mégsem tökéletes, az embernek az adott helyzetben is nyílik tér arra, ha kicsiny is, hogy reményét, az élet értelmébe vetett hitét megőrizze. Ebben a világban a mostoha haza helyét átvette a szülőföld, az a belső közeg, lelki univerzum, amelyet elvenni semmi dogma nem volt képes. A későbbiekben sem, amikor a helység– és földrajzi neveket csak románul írhattuk le. A bennünket körülvevő világ – hegyek, patakok, mezők – ha néha mostohán bánt is velük a gondatlan, ésszerűtlen gazdálkodás, újra teremtette, megőrizte önmagát. Úgy, amint az emberek is. Hisz nem mindenki vált janicsárrá, a lélek szabad volt, kialakult egy párhuzamos élettér: a belső élet, az a kicsiny lelki, személyi autonómia, amely túlélte a kort. Amint a természetben adott egy körforgás lehetősége/törvénye, amint hosszú tél után a természet, úgy a társadalom is újjáéled, kitermeli magából az újjászületés lehetőségét. Miként tükrözhettük ezt írásainkban? Esztendők múltán, Szatmárnémetiben, főszerkesztőként mondogattam: a síneket, amelyen a társadalom halad, nem mi raktuk le; a váltót, amely az irányt szabja, nem mi állítjuk, mozgatjuk jobbra vagy balra; de a rakomány minősége tőlünk is függ. A hatalmat, a dogmát szaván foghattuk: egy–egy jól választott idézet mögé bújva szép emberi gondolatokat rejthettünk identitásunk, hagyományaink, anyanyelvünk és kultúránk védelmében, emberségünk megóvásában.
Személy szerint nekem adott volt egy másik világban való elmerülés lehetősége: az irodalom szeretete, népszerűsítése. Pótcselekvés volt, menekülés egy másik, igazabb világba? Recenziók sokasága jelzi a folyamatot, amely egyre inkább magával ragadott, hitet adott arra, hogy élni jó, hogy van egy virtuális világ, melyben a szép, a jó, az igaz és a szent biztos vezérfonalként segíthet abban, hogy megőrizzük önmagunkat – a magunk személyében és az olvasókéban is. Pótcselekvés volt? Talán annak indult, de valós szenvedély lett, visszatalálás oda, abba a világba, amelytől csak látszólag szakadtam el: az irodalomba.
E pályakorrekciónak volt egy mindenek fölött álló ajándéka is: ott, abban a szerkesztőségben találtam meg életem pátját, akivel immár ötvenöt éve alkotunk egy családot, melynek gyümölcse, termőtalajának legszebb hajtása a két szép gyermek – folytatásként pedig – a három csodálatos unoka. Bennük élünk tovább!