Amikor kilépett a lépcsőházból,
nagy, aranyos keretbe botlott:
a képen már csak egy fül
és egy nyakkendős ingmell látszott.

Golyók pattogtak,
mint találomra hajigált kavicsok
az egyetem homlokzatán,
de senki sem lőtt –
csak üvöltöttek, rohantak,
s néha puhán leomlottak,
mint rongybábuk, az emberek.

Ő akkor csak tizenhét volt.
Épp nézte, hogy az a lány, ott
a modarom ajtajánál, milyen
nevetséges pózban kuporog –
aztán csak leroskadt melléje,
lassan ráomlott, mintha siratná.

Anyjának valaki azt mondta:
nem volt semmi személyes,
csak egy lepattanó golyó.

1. Nászta Katalin:
   2020. december 31. 09:43

   Ez olyan vers, amitől megáll az ütő az erekben.