Ártér

Végre megtestesül újra ez a táj is. Az időtlen
időben tápláló párák pihentek itt, ahonnan
a teret feltörő hangok megindultak, sírásból lett
ez a mindegyre táguló üreg,
árterétől megfosztott, csupán ég felé menekülő
folyó.
A partról monokróm tömbök néznek a
víztükör fölé. A táj emléke
a víz, a folyóvízé a táj. Emlékfoszlányok a rögök
között megbúvó parányi létezőkről. A betonházak
talapzatát átszövi az elakadt növényi lélegzet,
a felszín alatt moccan, elindul az ismerős,
születés előtti vidék.

Boda Edit (1975) a kolozsvári Babeș – Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar és angol szakot (1993 – 1998), ugyanott magiszteri fokozatot szerzett. Hét könyve jelent meg: Kamuflázs (2004, versek), Dal születésre és halálra (2008, versek), Apokrif töredék (2011, versek), A boszorkányt is megsajnálom (2013, versek, mesék, illusztrációk), Ametiszt Bagoly Társaság (2018, rövidprózák), Egy kagylónyúl költeményeiből (2018, mese, versek, illusztrációk), Mint valami szigetek (2019, versek). „Heges szívek” címmel magyarra fordította Max Blecher „Inimi cicatrizate” című regényét (2018). Első verseskötete elnyerte a Romániai Írószövetség Kolozsvári Fiókjának debütdíját, 2006-ban Communitas ösztöndíjban, 2008-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.