Tódulunk a kék vérre, mint annak idején a franciák. Amikor lefejezték Lajost és feleségét, Marie Antoinette-et, többen elégedetlenkedtek, mert elhitték, hogy a királyi pár ereiben kék vér folyik, és erre fel lám, nekik is csak olyan piros a vérük, mint egy kocsmában megkéselt csavargónak. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, egy világ omlott össze bennük, a kinti omlásával egy időben. A palota előtt már reggel nyolckor gyűlni kezd a tömeg, holott az ódon tölgyfaszárnyak csak kilenckor nyílnak, akkor mozdulnak a mozdulatlan alabárdosok, mellükön a birodalmi címeroroszlánnal. Mi is besodródunk a félméteres szögekkel kivert kapun, az előcsarnokból az emeletekre vivő lépcsősoron a klasszikus korok szobrai bámulnak maguk elé vagy inkább a semmibe. Az ebédlőben rokokó porcelánkészletek, ezüst tálak, kannák, kanalak, kések, villák, a tálaló egyetlen nemes fa törzséből kifaragva, magas művészi értékű vadászjelenetekkel. A hálószobában oly nagy a gyúródás, mint egy malac film vetítésekor, még a pornó hős- és a Playboy fénykorában. Igaza volt annak a pszichoanalitikusnak, aki a tudatalattiban a nemiség és az álom nagyjeleneteit vélte fölfedezni, az emberi lélek s az emberélet meghatározó jelenségeit. Itt azért ugyanaz tetten érhető, mint ami a vérpad árnyékában, kétszázhúsz évvel ezelőtt: az ágy, legyen az baldachinos vagy priccsszerű, mint Ferenc Józsefé Schönbrunnban, meglehetősen világi képzetekhez társul, amit egy-egy ostoba kommentárral tud csak nyugtázni az ember, például hogy lám, ők is alusznak, vagy ha kulturáltabban is, de nem közhelyesen: V. Károly birodalmában soha nem nyugodott le a nap (ez akkor volt, amikor Dél-Európából hatalmas gyarmatbirodalmat kormányzott, el egészen Amerikáig.). De ha a nap nem is nyugodott le, ő igen, hogy másnap újra kezdhesse. Az emberi halandóság másik színhelye a tisztálkodóhelyiség, tárgyai a legszemélyibb használati eszközök. Egy körömolló vagy reszelő láttán kinek jutnának eszébe a földgömböt tartó sas karmai vagy az oroszlánkörmök, amelyektől népek és államok rettegtek? S amikor a vécékagyló előtt vonul el a tömeg, de még a fenékmosó bidét is közszemlére tették, ez a mítosz halála. Nincs többé szűznemzés a dinasztiaképződés első láncszemeként, sem csodálatos égi jelenségekkel meg tüneményekkel összefüggő történetek. A történelem a világ múltjává tárgyiasul, a szakrális köznapivá, túlzó végletként nevetségessé válik, amint a koprol fantázianevű hashajtó is egyformán megdolgozta, ha kellett, egy gyertyaöntő mester és a császárnő gyomrát és beleit.

E pillanatban jövök rá, hogy egész középkoriasan moralizálok. Félezer éves prédikációk lényege volt ez, hogy a halandó élet törvényei egyformán érvényesülnek nagynál és kicsinél, koldusnál és hadvezérnél. Meg hogy úgy kell élni, hogy… De ez inkább kérdés, semmint megállapítás, hogy hogy kell élni egyáltalán. Nem a bölcsesség kinyilatkoztatása, csupán rákérdezés arra, amit amúgy sem tud a magamfajta.. Igen, a választ nincs honnan tudni.