József Attila

Mivel nekem elsősorban Ő a költő, sosem tudtam egyetlen jellemző sort sem írni róla. S íme az este, ezen tűnődvén megjelent előttem, mint különös látomásban. Fölfordított lyukas mosófazékon ült, tenyerébe fogott arcát térde közé csüngetve, amikor a külváros távolabbi gyárai felől Isten lebegett oda hozzá, és mezítlábas talpával megérintette a vállát:
– Ismét eljöttél ide, ahol minden csupa rom, és ahol ernyőt nyit a kutyatej az elhagyott gyárudvaron?… Mi örömöd telik e tájban, ahol hetvennyolc kék, ötvenkilenc zöld és kétszáznegyven fekete légy donog és cikkan át előtted felváltva, s ahol ötvenhétezer szem homok pörgött alá az imént?…
– Én gyűszűnyit mondtam, Uram…
– Az körülbelül ennyi…
Attila mélyen elgondolkozott:
– A költői kép sosem ilyen pontos, de épp tétovaságával, kancsalságával hivatott teljesebben átfogni birodalmadat. Egyébként én magam sem tudom, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged, és miféle gazdag szenvedés taszít ide.
Az Isten pipára gyújtva mosolygott:
– Ó, te szegény, te szegény!… Látom, hogy mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, füst száll a szomorú táj felett; úgy leng a lelked, édes fiam; leng, nem suhan…
A költő fölnézett rá; fájón nevetett:
– Ezek a te szavaid, Uram, vagy az enyéimek?… Te utánzol engem, vagy én téged?…
Isten még mindig kedélyesen, s egy kis cinkossággal pillantott rá, miközben a füstfelhő puha pamlagként megállapodott a költő mellett, ahol kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézték fénytelen, merev szemmel.
– Sublótomból, amely Kozmosz-palotámban áll, az utóbbi időkben rendkívül értékes költői képek tűntek el… Ezek már csupán amiatt is pótolhatatlanok, mert velük az anyag és a szellem világát igyekeztem egybemarkolni; hiszen öregszem, és egyre inkább érzem, hogy a költői összegezéssel inkább bele tudok tekinteni a földi kavargásba, mint a logika távcsövével…
– Végre az Isten is magára eszmél…
– Jobb későn, mint soha, Attila fiam…
– De miért épp engem gyanúsítasz?…
– Mert az elvont gondolatot mostanában egyedül te tudod ilyen istenien képekké átfogalmazni…
A költő megrendülten nézett maga elé:
– Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán, erény rongyán, bátorság mentebőrén. Vádaskodni, gyanakodni azonban én is tudok, s mindjárt meg is kérdem: miért van kő, ha nem lesz épülete? Hát nem segít a jaj s az alleluja?… Széthull az ember millió darabra, mint esőben a vályog kaliba?
– Ejnye! – csóválta a fejét az Isten, s hátradőlt a füstgomolyra, amely a pipájából göngyölődött a tarkója alá: – Biz isten olyan türelmetlen vagy. Itt a pipám, szippants vagy kettőt belőle…
– Kedves vagy, de ne fáradozz. Csak isteni fogadat váslalná szám erjedt ecetje, és arcod vonásai eltorzulnának a savanyú és keserű ízektől…
– Megfigyelésem szerint az ellenkezést, a vitát még a verseidnél is jobban szereted. A magam személyét már nem is említem…
– Ne is említsd azok után, hogy plagizálással vádoltál!…
– Én ezt a szót nem említettem, de szinte hihetetlen számomra, hogy mennyei sublótomban nem volt utalás arra a vázlatok között, hogy az anyag fogalma úgy remeg át az idea ujjbegyébe, megőrizvén mégis a maga határait, mint nálad az Ódában… Ott arról szólsz, hogy a némber vérkörei, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen, s viszik az örök áramot, hogy arcán nyíljon ki a szerelem, és méhének áldott gyümölcse legyen… Továbbá azt írod, hogy gazdag életet nyer a salak a vesék forró kútjain…
– Mondjad csak tovább! Végre hallok egy isteni szavalatot, amely nem mindennapi dolog!…
– Mondom is, fiam, mégpedig nem ok nélkül. Mert ha eget-földet érintő szerelmedben, zengve és sikoltva ezt te fogalmaztad is meg így, azt viszont én magam már jóval előtted láttam, hogy a hideg űrön holló repül át, és a csend kihűl. És mivel a hallásom sem épp a régi, emlékszem, hogy egy fényözönös világreggelen betű szerint azt kérdeztem magamtól: Hallod-e, csont, a csöndet? Fáradtan összekoccannak a molekulák…
József Attila ekkor fáradtan feltápászkodott; szeme, mint a legyeké, feketén és megtörten, ezernyi kis prizmából szórta a fényt; karját széttárta, majd tántorogva előrelépett:
– Azt, amit adtál, – megvan épen, vedd el! Hisz csak hitegettem magam a neveddel. Te jól tudsz engem, sorsom is jól tudod, vedd el tőlem a talentumod!…
– Csillapodj, édes fiam…
– Hogyan csillapodhatnék, amikor annyi csalódás, fájdalom után, íme már az Isten is engem vádol… Most már csak azt áruld el nékem, találkoznak-e a sínpárok a végtelenben, hogy tilalmadat megszegve összeölelkezzenek?… Találkoznak-e, Uram?!…
– Attila, Attila, te hitehagyott gyermek!…
Az Isten széthessentette a felhőket, és leugrott hozzá, hogy magához ölelje, épp abban a pillanatban, amikor a világ összes mozdonyai jajgatni kezdtek, hogy aztán többé soha el ne hallgassanak…

[In: Forrás, 2001/11.]