Fantasztikus történetek a múltból – Molnár Vilmos: A sivatag

Minden emberrel megtörténhet legalább egyszer az életben, hogy idegen lakásban ébred meg egy reggel, és nem tudja, hogy hol van. Samuel George Hopestep például idegen lakásban ébredt meg egy reggel, és nem tudta, hogy hol van.
Amíg a számára szokatlan formájú és elrendezésű bútordarabokon jártatta a szemét, valami észszerű magyarázaton törte a fejét, de semmi ilyen nem jutott eszébe. Csodák pedig csak a legritkább esetekben vannak, gondolta, lévén felvilágosult elme, és így ezt a lehetőséget akár ki is zárhatom. Holott tulajdonképpen nem szerette volna kizárni. Nem úgy érezte, vagy inkább egyelőre még nem merte úgy érezni, mintha csoda történt volna. A szoba berendezési tárgyai sem voltak valami csodálatosak, inkább közönségesek és hétköznapiak, kicsit kopottak is. Csoda-e egy kopott csoda?
Samuel George Hopestepnek ekkorra már teljesen kiment az álom a szeméből, felült az ágyban, és miután még egyszer jól szemügyre vette a szobát, amely kéretlenül is asszisztálni óhajtott ébredésénél, megpróbált rájönni, hogyan kerülhetett ide. Bízott benne nagyon, hogy ez előbb-utóbb sikerülni fog neki, viszont remélte egy kicsit, hogy hátha mégse. Ez utóbbi kétségtelenül érdekesebb lenne. Felidézte magában egész előző napját, nem csinált semmi különösebbet, minden az évek hosszú során megszokott, unalmas módon folyt le, amitől elszürkülnek a gondolatok, és beszűkül az agy. Határozottan emlékezett arra is, hogy előző este nem volt sehol vendégségben, nem látogatott meg senkit, hanem saját szobájában, saját ágyában feküdt le, meglehetősen korán.
Samuel George Hopestep úgy találta, hogy a dolog kezd izgalmassá válni, és tökéletesen fedi annak fogalmát, amit rejtélynek szokás nevezni. Nagyon élvezte az egészet. Ugyanakkor ez a bizonytalanság némi halvány félelmet is ébresztett benne, olyasmit, mint amikor az ember zuhan, ami így önmagában nem is annyira kellemetlen, de nem tudhatja előre, hogy gondosan odakészített pihedunnára huppan-e és kacagó csinibabák hajolnak föléje, vagy pedig a kemény földre esik, és fájni fog a feneke. Meglehet, pont ezt a bizonytalan végkimenetel keltette félelmet élvezte. Ez az ébredés és ez a reggel mindenesetre más volt, mint a többi, és Samuel George Hopestep úgy gondolta, hogy ez csak javára írható.
Lévén azonban eléggé pesszimista és kételkedő természet, alapjában véve mégse várt sokat ettől az egésztől, és meg volt győződve róla, hogy hamarosan adódik valami észszerű, közönséges és főleg nagyon unalmas magyarázat, valahogy úgy, mint amikor az ember egy pillanatra leteszi ceruzáját, de aztán kis idő múlva már nincs sehol, mire felforgatja és tűvé teszi az egész asztalt, ami mögött ül, és ahonnan egész idő alatt fel sem állt, de a ceruza nincs sehol, megnézi minden lehetetlen helyen, de a ceruza akkor sincs sehol, végül már kételkedni kezd saját épelméjűségében vagy az anyagmegmaradás törvényében, és mindenféle csodára kezd gyanakodni, mire a ceruza előkerül a zsebéből. Samuel George Hopestep már előre sajnálta, milyen egyszerű és buta megoldása adódik majd ennek a tehetségesen induló rejtélynek.
Ezért aztán nem is igen sietett végére járni a dolognak, felkelni például és körülnézni odakinn, vagy megkeresni a ház gazdáit, és tudakozódni tőlük, hanem még eljátszadozott a különleges helyzet nyújtotta lehetőségekkel. Egy ilyen lehetőség volt a kínai unokatestvér is, bár őt máskor is igénybe szokta venni.
Samuel George Hopestep tehát úgy döntött, hogy kínai unokatestvérénél van látogatóban. Sohasem volt semmiféle unokatestvére, mindazonáltal ez a nem létező kínai unokatestvér már sokszor a segítségére sietett nehéz helyzetekben, és jól elszórakoztatta. Ez is egyike volt Samuel George Hopestep titkos játékainak, amiről nem beszélt senkinek. Éppen ezért csak komolyan kellett venni, mint minden játékot, és Samuel George Hopestep annyira komolyan vette, hogy néhány perc múlva igen megszorult. Elképzelte ugyanis, hogy nemsokára bejön a házigazda, és udvariasan mosolyogva meg hajlongva, ahogy általában ilyenkor a keletiek szoktak, azt fogja kérdezni tőle: szuncsejcsingvuk kafao? Samuel George Hopestep pedig még annyira sem tudott kínaiul, mint egy csengettyű, és el sem tudta képzelni, mit válaszolhatna unokatestvérének. Ez végül már jobban izgatta, mint az ismeretlen szoba rejtélye. De aztán sikerült megoldania a kényes problémát azzal, hogy elhatározta, úgy fog tenni, mintha még aludna, és nem válaszol semmit.
Egy idő után, amikor még mindig nem történt semmi, kezdte nyomasztóan egyedül érezni magát. Régen, amikor még gyerek volt, ilyenkor elképzelt egy nagy, szőrös, bolyhos koalamackót. Egy kicsit cibálta (nem túl erősen), egy kicsit brummogtak egymásnak (nem túl hangosan) és mindjárt jobban érezte magát. De tudta, komoly felnőtthöz ez most méltatlan lenne, egy kínai unokatestvér is épp csak még hogy elmegy. Ezért merész lépésre szánta el magát.
Hősiesen ledobta a takarót, felkelt, határozott léptekkel odament az ablakhoz, és kinézett rajta. A valóság ezúttal messze fölülmúlta a várakozást.
Az ablakon át rőtvörös sivatagi táj tárult a szeme elé, egyetlen nyeszlett facsemete, egyetlen vacak fűszál nélkül, hullámszerű homokdombokkal, amelyek igyekeztek a tőlük telhető legnagyobb egyhangúsággal ismétlődve beleveszni a messzeségbe. A legsivatagibb sivatagi táj volt, amit Samuel George Hopestep valaha is látott, márpedig képes folyóiratokban vagy a televízióban bőven volt alkalma sivatagot látni.
Hosszú időn keresztül nagyon komolyan nézte ezt a sivatagot. A sivatag kicsinyített mása két példányban is ott tükröződött szemeiben, a homokhullámok mintha a fejébe vesztek volna bele nagy-nagy nyugalmat árasztó egyhangúsággal. Most már nem is látszott annyira valószínűtlennek, hogy itt mégiscsak valami csoda történt, bár Samuel George Hopestep igazából még ekkor sem tudta vagy merte elhinni, de azt nyomban látta, hogy bármi történt is, és bárhogyan, ami lett belőle, abból egészen kevés erőfeszítéssel szabályszerű csodát lehet fabrikálni. Ez a kis erőfeszítés pedig rá vár, és ő meg is fogja tenni. Nem is lesz nehéz, az ajtón múlik minden.
A szobából az egyetlen ajtó közvetlenül az ablak mellett nyílott. Samuel George Hopestep az ablakon át jól látta azt a három cipollino márványból készült és kitűnően megmunkált lépcsőfokot, amely a küszöbtől vezetett lefele. A harmadik lépcsőfok félig már homokba süppedt. A lépcső aljától pedig semerre sem vezetett út. A sivatag közvetlenül a legalsó, félig már homokba süppedő lépcsőfoknál kezdődött.
Milyen különös ház, gondolta Samuel George Hopestep, és minden figyelmét az ajtó vizsgálatának szentelte. Egészen valóságos ajtónak látszott, nem úgy nézett ki, mintha, mondjuk, csak festve lenne. Miután erről megbizonyosodott, kissé hamisan, de amúgy megtévesztő közönyösséggel fütyörészve, közben a szoba mennyezetét vizsgálva (nem lesz-e eső?), odalépett az ajtóhoz, és egy hirtelen mozdulattal (mielőtt az ajtónak még ideje lett volna eltűnni vagy odébb ugrani) kinyitotta, majd gyorsan kilépett rajta.
Ott áll tehát Samuel George Hopestep barátunk a legalsó (félig már homokba süppedő) lépcsőfokon, egyik lába még szilárdan a cipollino márvány csodálatosan sima felületére tapad, a másik már kinyúlik a levegőbe, a sivatag fölé, de álljunk itt meg egy kicsit, és vizsgáljuk felül barátunk magatartását. Ott áll a felülről harmadik, tehát legalsó lépcsőfokon, amely így egyben az utolsó szilárd pont is a sivatag szüntelenül ide-oda vándorló, alakját folyton változtató homokbuckája előtt, és mint ilyen, ideális hely a tájékozódásra, tervezgetésre és mérlegelésre minden további útvonalat illetően. Samuel George Hopestep mégsem kíván ezen a kiváltságos helyen időt tölteni, szemmel láthatóan csak az foglalkoztatja, hogy mielőbb távol kerüljön innen, és még csak arra sem pazarol energiát és időt, hogy minimális erőfeszítéssel, fejének két rövid, de gyors mozdulatával, válla fölött jobbra, majd balra nézve szemrevételezze és agysejtjeinek arra alkalmas részében elraktározza a háta mögött magasodó ismeretlen épület képét. Felvetődik a jogos kérdés, miért nem érdekelte Samuel George Hopestepet az a különös épület, ahonnan még csak az előbb lépett ki, és amelyet kívülről még nem is látott, honnan ez a nagy közömbösség az építészet iránt? Meglehet, azért ódzkodott szemügyre venni az ismeretlen épületet, mert egy kicsit még mindig tartott attól, hogy eszébe jutna róla, hogyan került ide, adódna valami közönséges és buta magyarázat, előkerülne a zsebből a ceruza. Ezt pedig semmiképp sem akarta, a ceruza most már maradjon csak elveszve örökre.
Samuel George Hopestep kecsesen lelépett a legalsó cipollino márványból készült és kitűnően megmunkált lépcsőfokról is. Ezt olyan utánozhatatlan könnyedséggel és eleganciával tette, ahogyan csak egy tizennyolcadik századi kifinomult ízlésű udvaronc tehetné, ha az udvari élet ürességétől és tartalmatlanságától megcsömörödvén és némiképpen életunttá válván éppen ellökné magát az űrhajóvá átalakított versailles-i kastély portáléjától, valahol kinn a világűrben, a súlytalanság állapotában. Ebben a mozdulatban hanyagság volt és sok nemtörődömség minden iránt, amit eddigi szürke életében maga mögött hagyott, és amelybe ezeken a lépcsőkön fel és ezen az épületen át vezetne vissza az út. Ahogy lassan távolodott a háta mögötti ismeretlen épülettől, ami lehetett egy kopott bútorzatú kastély, de lehetett egy márványlépcsős bakterház is – ez most már eldöntetlenül marad –, egyre jobb kedve támadt. Mezítláb volt, de ez nem volt kellemetlen, a finom, meleg homok minden lépésénél engedelmesen felvette lábának formáját. A ruházatot illetően is nagyon könnyedén, mondhatni, a sivatagnak megfelelően volt öltözve, égszínkék selyempizsamát viselt némi fehér színű csíkozással, és jól tudta, hogy ez a sivatag rőtvörös hátterében igencsak jól mutat. Ezt nagyon fontosnak találta, fontosabbnak, mint például a víz kérdését. A sivatagba behatoló Samuel George Hopestep fütyült ellátni magát vízzel, élelemmel meg tevékkel, beduin pásztort sem alkalmazott úti vezetőnek, és még csak iránytűt sem vitt magával. Az ember minek vigyen magával iránytűt, ha elmegy a csodába?
Egy idő után már nem ment, hanem szaladt, öles nagy ugrásokkal rohant le a homokdombok oldalain, és kacagva, négykézláb mászott fel a következőre. Meghempergőzött a homokban, két kézzel szórta a levegőbe a homokot, csak úgy porzott körülötte a homok, orra-szája tele lett homokkal. De nem bánta. A Nap vörösen tüzelt az égen, és a homok vörösen izzani látszott. A csíkos pizsamájában messziről szökött fegyencnek látszó Samuel George Hopestep most már tudta, hogy sikerült.
Évek véget érni nem akaró várakozásából jött létre, gondolta, sok-sok átvirrasztott, átábrándozott éjszakámból. Nem kincses sziget, se nem, sziklaerőd még csak nem is őserdő, hanem csak egy kopár sivatag, de ami a fő: valóság! – gondolta áhítattal, ahogy csak a legnagyobb álmodozók tudják szomjazni a valóságot. – És az enyém, folytatta a gondolatot, mert én találtam ki.
Most már gondosan vigyázott a lépéseire, és sikerült is rövid időn belől többé-kevésbé szabályos köröket, trapézokat meg rombuszokat rajzolnia lábnyomaival a homokba. Miután ily módon feldíszítette sivatagját, amely így már nem is volt olyan egyhangú, Samuel George Hopestep táncra perdült egy homokdomb tetején, hetyke mazurkát járt meg szenvedélyes fandangót, komoly szirtakit meg vidám magyar legényest, Samuel George Hopestep egész nemzetközi táncparádét rögtönzött a folklór iránt meglehetősen kevés érdeklődést tanúsító homokdombok népes közönsége előtt, közben pedig egy maga költötte fura dalt énekelt a sivatagról, amelyben a sivatagnak egy addig még valószínűleg sohasem használt jelzője volt: szomjat oltó.

2021. január 2.

Szóljon hozzá!