Rajtam a feledés hava, újra
bizonytalanságom bosszulója.

Hitegetheted magad rogyásig,
a folyó vize is befagyásig
nyárba hazudja magát. Elvásik
a remény. Kereshetsz új álmokat,
a gyermekkor mögé nem bújhat
el volt arcod, mely már rég elkopott.
Zúzmara marja homlokod legott.
Dalolhatsz, egyszer csak ott állsz árva
magad, a néma havazásba zárva.

Gallyaidról fagyott levelek hullnak,
szavakat találsz végső horizontnak,
fagyott árnyék maradsz, testtelen csoda,
friss havon szánkó sóhajnyi nyomdoka.

Gyenge vigasz a versre vetkőzésed,
Fény hull reád, de már rég nem teérted.
És ne hajolj ki e hófödte tájból,
őseid hite már veled is számol.
Rög alatt őrizték, s felszínre hozzák,
tűlevelekkel érveid foltozzák.

Kipenderülök a védtelen őszből,
velem együtt halottak lelkei csőstől,
sírhant mellett fenyőfa törzse vedlik.
Hosszú az út saját törvényeinkig.

A belső tájak varázsa megcsap,
külön világba zárnak a varjak.
Végtelen lehetőségek határos iszonya,
esélytelenség vadászatának bölcs mosolya.

Menekülnék a tavaszba, virágba.
Várakozom e most jött havazásba’
csodára várva, s tudom: mindhiába.

Vágyad kiteljesülni végtelen, mohó,
de a haláltól te sem vagy megfosztható.

2020. december 21.