„Érzékeny – akár egy Boda-vers” (Gergely Tamás)

Kék fadongó

Itt van most a zsályán, végigkóstolja az apró virágokat.
Másfél hete úton jártomban megpillantottam egy hátára fordult hatalmas kék fadongót, jaj, gondoltam, nem tud már felrepülni sem, mi lehet vele, jönnek a hangyák, rámásznak, csípik, elpusztul belé, nem hagyhatom, és ahogy szoktam, nem is hagyom, azonnal fordítom a sors kerekét, ahogy már élő gilisztát szétharapdáló hangyákat is kergettem el, és repítettem a megtámadottat a betonról be a fűbe, meneküljön, ha lehet még, pontosan így újra: jobb mutató ujjammal indítok, szép óvatosan visszafordítom a kapálózó, fél hüvelykujjnyi hosszú rovart, és akkor ott van, azaz ott vannak ketten, emeletes fadongó, a nőstényen a jóval kisebb hím. Sehol egy lélek, csak én meg ők. Betonon vergődni ketten, fekete-kék szárnyat súrol a durva szemcse, puha potrohot sért a rücsök, borús az ég, mindjárt esik, nemrég esett, a szél is fúj, cudar ez a május. Pár másodpercig még pihennek a járdán, aztán berregve, mint egy élő helikopter úgy, ketten, súlyosan, együtt felszállnak, a háton édes teher, nem púp, röpülnek, ki tudja, hova, miféle örök jelenbe.
Itt van most a zsályán, közülük biztosan az egyik.
Gőgös főemlős vagyok, van kezem, a szárnyam madár koromban elkopott, nyakamra kék sálat kötök, és egyre csak beleavatkozom, kíméletlenül mentem velük magam.