Gátlásos, tökkelütött kamasz voltam, sehol nem szabadultam fel, és amikor fel akartam, akkor visszafelé sült el. Nem szerettem közösségi terekbe járni, mert mindig szégyenben végződött. Így hát az István, a királyt sem hallottam akkor és ott, amikor és ahol kellett volna: mások élményeit próbáltam megélni.
Hozzáértő barátaim azt mondták, a zene nem más, mint a Jézus Krisztus szupersztár koppintása. A szöveg pedig lehetetlenül giccsesnek és anakronisztikusnak tűnt, mintha egy Hazafi Veray János írta volna, rémülten hallgattam az olyan részleteket, mint hogy „jaj, de unom a politikát, inkább velem törődne, és csinálnánk egy kisbabát.” Ez annyira gügyének tűnt, kizárólag abból a szempontból tudtam megérteni az őrjöngést, hogy Erdélyben már annak is örültünk, ha valaki egyáltalán magyarul énekelt a történelemről.
Azt piszkálom, hogy mi lett az egykori lázadókból. Valamelyik nap láttam egy beszélgetést az M5-ön, és az interjúalany, egyébként jó fej, értelmes ember, egyszer csak arról kezdett hadoválni, hogy a nyugat hogyan ért félre mindent, és hogyan van igaza a keletnek. Elhangzott minden, nekrofília, dekadencia, libernyákok és egyebek: a gonosz nyugat. Hogyan jut oda egy egykori rocker, hogy betéve fújja a hivatalos propagandát?
Végiggondoltak voltak-e a lázadások? Milyen egyszerű a tényleg karizmatikus Vikidállal együtt üvöltözni, a szelíd Bródyval együtt énekelni a Ha én rózsa volnék-ot, és milyen bonyolult szabadnak lenni.
Nem Churchillről beszélek én, meg hát amit idézni szoktak tőle, az amúgy is olyan, mint minden aforizma: ha akarom, erről szól, ha akarom, egészen másról. Arról beszélek, hogy mit értettünk ebből: „Egyszer egy szép napon tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek”, és ugyan mit értett az Edda, ha most mindenféle ostobaságot összebeszél a frontembere. Mit értettek a szabadság alatt azok, akik képzavarokban akarták megszerezni. Mit értettek azok, akik nem képzavarokban, mégsem értették, miről beszélnek.
A dekadens és kizsákmányoló nyugat középiskolás éveim visszatérő ideológiája volt, nem hittem, hogy ballagó apaként visszahallom, azt még kevésbé, hogy az egykori hosszú hajúak fogják hirdetni. Nagyon sajnálom, de ehhez nem tudok másként viszonyulni, mint egy óriási csalódással, akárcsak azokhoz a versekhez, költőkhöz, regényekhez és írókhoz, akik a szegénységről, az elnyomásról, a kirekesztésről és más ilyenekről szavaltak, és most ünneplik. Petőfi, akinek az emlegetésétől igazán herótom van, legalább valóban végigcsinálta, amit végig kellett neki. Nem tudom elképzelni, ahogy ötven évvel a forradalom után arról beszél, hogy Ferenc József tulajdonképpen egy jóságos csávó volt, s a gazdagok végül is mit tehetnének, mint hogy szipolyozzák a népet.
De mit várunk azoktól a lázadóktól, akik már akkor is úgy beszéltették középkori szereplőiket, mint a Népstadion látogatóit? Ők nem a szabadságot keresték, csak a sikert, és azt megkapták, mint ahogy most is megvan nekik.

1. Albert-Lőrincz Márton:
   2021. január 6. 06:48

   Talány, hogy MIÉRT van herótja egy kortárs költőnek egy 19. századi briliáns költőtől. UNDORÍTÓ. Petőfi nélkül hol lenne a magyar költészet? Lenne-e Kányádink?

2. Bartha György:
   2021. január 8. 05:35

   Hogy én, magam hogyan választom meg az olvasmányaimat, kit tartok „briliáns” vagy éppen kevésbé „briliáns” költőnek, ezt nem írhatja elő nekem semmilyen érvényben levő vagy (horribile dictu!)kötelező kánon.(Aljosa Karamazov)

3. elekes ferenc:
   2021. január 9. 10:22

   „Én kifejezetten undorodom a köpködéstől, de vannak helyzetek amikor pl. betegség miatt muszáj kiköpni. Az a legtaszítóbb amikor cigiznek és köpködik a nyálat mert nem bírják az ízét.”
   Forrás: Gyakori kérdések