A szerző maga választott ki tíz verset eddigi életmûvéből, és ő állította sorrendbe azokat. A szövegek nagy része már megjelent különböző lapokban, kötetekben, a tizediket a Káfénak írta.

 

1.

Az emberfia éneke

Vakondtúrásos hold alatt,
alszik a szívem víz alatt,
hét madár szárnyára vette,
hét madár csőrében hordta,
világ ura elé dobta,
vakondtúrásos hold alatt,
alszik a szívem víz alatt.

(Megjelent: Dal születésre és halálra c. kötet. Koinónia, 2008, Kolozsvár)

2.

Tavasz. Médallion. Sziklaszirt

Talán boldognak lenni jöttem én ide?
Belül az idő tüskés pacsirtahús.
Most jéghideg. Halkuló föld.
Kenyérdúc. Végül csak csobogás. Víz és vér.

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2017 / 47. szám)

3.

Alumínium

A lélek epilepsziája:
ahogy kifordul az alumínium tányérból az étel,
ahogy kifordul az alumínium szótlanság a szájból,
beesik a szívkamrába, betölti.
Karcolt alumínium térkép. Itt.
Ezen a dombon egy csomó sárga virágú
kakukkfű, közte pár rózsaszín.
Fölöttük hó. Félujjnyi vastagon. Az
alumínium nyárban. Előttem
nyomok vékony kis fonálban:
vezet valaki, egy madár
a stalkerem. Végül is a madár
is ember. De az ember meg
micsoda?

(Megjelent: Látó 2018 / 12)

4.

Hogyan történt?

Minden asztag eltűnt,
az égi tarló deres aknavidék.
Vándormadaraink délre húznak,
röptük szögesdrót,
nyomában hasad a tél.

(Megjelent: Forrás 2019 / 9)

5.

Variációk

Az évtizedek óta épülő fájdalom
különböző emeletein különböző
képek tükröződnek: mezők, erdők, tavak,
hegycsúcsok, mocsarak és szakadékok.
Az épület szinte kész,
csak egy csillag kell még, mely megvakul
a szilárduló anyag vágyakozásától.

***

Az évtizedek óta épülő fájdalom
minden ablakában
más-más kép vakul,
csillagok fényrajza,
amit az anyag vágyakozása
hamarosan teljesen foglyul ejt.

(Megjelent: Látó 2019 / 4)

6.

Ártér

Végre megtestesül újra ez a táj is. Az időtlen
időben tápláló párák pihentek itt, ahonnan
a teret feltörő hangok megindultak, sírásból lett
ez a mindegyre táguló üreg,
árterétől megfosztott, csupán ég felé menekülő
folyó.
A partról monokróm tömbök néznek a
víztükör fölé. A táj emléke
a víz, a folyóvízé a táj. Emlékfoszlányok a rögök
között megbúvó parányi létezőkről. A betonházak
talapzatát átszövi az elakadt növényi lélegzet,
a felszín alatt moccan, elindul az ismerős,
születés előtti vidék.

(Megjelent: Mint valami szigetek c. kötet, Napkút, 2019, Budapest)

7.

Lenvirág. Egészen lenn

Talán augusztus vége volt.
Az biztos, hogy óriási terület.
Az biztos, hogy zoknit húztunk a kezünkre.
Hogy véresre ne vagdossa a kinyűtt lenszár.
Az biztos, hogy ingyen- és kényszermunka.
Az biztos, hogy gyermekrabszolgaság.
De hogy ki voltam akkor, nem is tudom.

Román Szocialista Köztársaság. Úgy 1984-ben.

(Megjelent: Helikon, 2020. február 10.)

8.

Állományból törölve

A feneketlen torkú földnek odavetve.
Inkább úgy él az ember, mint a nyelv előtti fák.
A halak szemére felragadt látvány mozdulatlan.
A völgyekben párálló szavak furcsa illata,
mint a tövises iglice.
A mészkőréteges domboldalra ráfutott a korpafű.
Néhány köszmétebokor túlélte a szőlősök pusztulását.

Maradj egyedül nyelveddel, mint a szálfa –

És egyetlen Roman Ingarden-könyv volt a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban,
1993-ban diák rá száz körül, ám ez a város időre hurkolt részét mit sem érdekelte.
A Sétatéren gesztenyefák hatalmas ágai törtek le a hirtelen viharban,
ahogy szaporáztam a Fellegvárról a Mikó kert felé –

Talán Ázsiába kellene mennem? A gyomorra mért ütés biztatott, igen.
Aztán inkább szavakat válogattam a másnapi ebédhez.
Talán Dsida, Platón vagy Rilke megsegít?
Vagy inkább a Malomárok fölött cikázó sárga bögyű madár?

Nem ismert rám az életem, idegene maradtam a tájnak.
Egy állományból törölt könyv is lehetnék?
Mondjuk, Ovidius Tristiája (772-es kartotékszám),
mely valaha a Komáromi Lenfonógyár Üzemi Bizottságának
könyvtárában állt olvasatlanul,
s később én egy antikváriumban
megvásárolhattam magamnak.

(Megjelent: Irodalmi Jelen, 2020. június)

9.

Kék fadongó

Itt van most a zsályán, végigkóstolja az apró virágokat.
Másfél hete úton jártomban megpillantottam egy hátára fordult hatalmas kék fadongót, jaj, gondoltam, nem tud már felrepülni sem, mi lehet vele, jönnek a hangyák, rámásznak, csípik, elpusztul belé, nem hagyhatom, és ahogy szoktam, nem is hagyom, azonnal fordítom a sors kerekét, ahogy már élő gilisztát szétharapdáló hangyákat is kergettem el, és repítettem a megtámadottat a betonról be a fűbe, meneküljön, ha lehet még, pontosan így újra: jobb mutató ujjammal indítok, szép óvatosan visszafordítom a kapálózó, fél hüvelykujjnyi hosszú rovart, és akkor ott van, azaz ott vannak ketten, emeletes fadongó, a nőstényen a jóval kisebb hím. Sehol egy lélek, csak én meg ők. Betonon vergődni ketten, fekete-kék szárnyat súrol a durva szemcse, puha potrohot sért a rücsök, borús az ég, mindjárt esik, nemrég esett, a szél is fúj, cudar ez a május. Pár másodpercig még pihennek a járdán, aztán berregve, mint egy élő helikopter úgy, ketten, súlyosan, együtt felszállnak, a háton édes teher, nem púp, röpülnek, ki tudja, hova, miféle örök jelenbe.
Itt van most a zsályán, közülük biztosan az egyik.
Gőgös főemlős vagyok, van kezem, a szárnyam madár koromban elkopott, nyakamra kék sálat kötök, és egyre csak beleavatkozom, kíméletlenül mentem velük magam.

(Megjelent: Székelyföld, 2020 / 7)

10.

Bejegyzés a hajónaplóból

Vitorlám távol a szívszegélytől.
Levedlett kígyóbőr a köd.
Iszapvulkán a tengerfenéken,
napról álmodik két dobbanás között.

(Káfé; keltezés: 2020. február 21–22.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ