Szülőföld, hol őseim szelleme tétován vár,
El nem költött álmok torlaszolják el az ajtót.
Egykori bölcső, s majdani kripta, ez volt a vár,
Szótlan utcákban tompa színek, nem hallok jajszót.

Kivágott vihar helyén roskad a vén diófa,
Kopog ezer gondolat, zsoldomat már nem várom.
Enyém a réten a sok virág, hol a bitófa
Felhasítja az eget, elvérzik minden álom.

Homlokom redőnyét feszíti az idő, s a tér
Koponyámban alig fér, megölel a végtelen.
S összeroppant a sok emlék, míg döcög a szekér
Lovaim szemében pihenek, jövőm cipelem.

Faggatom a csendet, szívemben dobog a jelen,
Szavam néha ostorként csattan, s kezem emelem
Az égre, s a csillagok porba hullnak, meg legyen
A te akaratod, mállik az indulat bennem.

Vakablakban mécses, szememben remény szikrázik
Megérkeztem, lovaim parazsat abrakolnak.
Szülőföldemre a megváltót hoztam, még fázik,
Elvérzik minden álom, csűrök égnek, ropognak.

(Bukarest, 2017. december 15.)