„Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szergény bolond.”
Paul Verlaine: Költészettan

Hatvannégyben az első versben a rím még égetett hevesen,
izgatott a fűzfaligetben, kisiskolás versvértezetben,
s ez így volt még egy jó ideig, friss ételek közt jég-mirelit,
könyvízű iskolás modor, és mily komoly, és mily komor.

A tankönyv plusz tanár nem pille tollsúly a mérlegen,
mikor a vers, mint búgócsiga, flörtölni kezd, s a vén diófa
terméseivel megdobál, s a költőcske alatta áll,
füzetecskéjét verssel tölti, faragja a rímet, kiötli.

Hatvanhétben jött Gizibizi, új tanítom, rím új genézise,
nyelvrevett csók szerelem-vésze bontott hajnalt, az élmény íze,
s mikor, ha nem most, ölelkező s páros rímek csorogtak széjjel,
percet sem hagyva elszunnyadni, Gizi költőcske szint úgy, követeli.

De jött a fordulat alighanem tizenegy vagy tizenkettedikben,
hetven, hetvenegy lehetett, s még mindig fölhúzva állt a csapda,
csali rímek a csapda nyelvén ily poétáknak, kisegereknek.

Hervaynak is elküldtem postán néhány rímtelen mondatocskám,
s nem kozmált oda mint a tej, a költőnő szelíd véleménye
hosszan beült az életembe, s én a rímet celofánba csomagoltam.