2020 augusztusának elején olvashattam egy újságban: „Karinthy ismeretlen karcolatai kerültek napvilágra.”
Na, erre felkaptam a fejem. Jó író ismeretlen írásait remek dolog fölfedezni, hát még bennük mihamarabb elmerülni!
De vajon miért maradtak ismeretlenek ezek az írások? Talán az író féltőn elrejtette őket? Mint más a családi ékszereit? Vagy a valutáját? A titkos bankbetétjét?

Gyermeteg kérdéseket sorolok, az elkötelezetten kíváncsi ember logikája szerintieket, mert tudom, hogy létezik rájuk valamiféle értelmes válasz. Ismeretlenek a jelzett írások, mert akik mostanig abban sántikáltak, hogy begyűjtsék a Karinthy-életművet, csak félmunkát végeztek – tallóztak benne, de sok zegétzugát érintetlenül hagyták az összes művreknek, ami egy Karinthy Frigyes-vágású író esetében teljesen érthető s talán el is fogadható.
Az író munkáinak ugyanis se szeri, se száma. Úgy elhintette azokat a két világháború között megjelenő magyar lapokban, hogy irodalomtörténészek, kritikusok egész nemzedékei bíbelődhetnek a jövőben is a feltárásukkal és elhelyezésükkel az életműben.
Magyarán: gyanítom, lesz még a mostanihoz hasonló meglepetésünk az életben, csak legyen türelmünk kivárni újabb és újabb ismeretlen Karinthy-munkák felbukkanását.
Az igazi kérdés inkább most is az: hol a helye a Hölgyeim és Uraim című sorozatnak (mely a jelek szerint 1927-1938 között készült munkákat gyűjt közös fedél alá…) – az Életműben? Abban, amit sokan úgy képzeltek el, hogy Karinthynak azt kutyakötelessége lett volna valami iszonyúan nagy formátumú művel (regénnyel?!) megkoronázni. Csakhogy az Életmű, most már egyre jobban látszik, nem magasságban, hanem széltében növekszik, lesz egyre nagyobb, terebélyesebb s egyúttal mélyebb is, filozofikusabb, szellemesebb, jellemzőbb. Maradandóbb…
Nem csoda hát, hogy Budapesten élő fiam kérdésére, mit küldjön nekem karácsonyra a messzi távolból, merthogy a karanténhelyzetek rapszodikus alakulása miatt találkozásunk lehetősége egyelőre a képtelenségek közé sorolandó, mindjárt azt válaszoltam, hogy Karinthy eleddig ismeretlen művét amit a Szépmíves hozott az idén, Kovács Attila Zoltán és Urbán László szerkesztésében, ez utóbbi utószavával. Ebben olvashatjuk: „Karinthynak különös tehetsége volt arra is, hogy felfedezze a hétköznapi csodákat. Hogy meglássa az apró történések fantasztikumát, s hogy lerántsa a leplet a bulvárszenzációkról, hogy megcáfolja a »Szent Rotáció« szemfényvesztéseit. Elszánt harcot folytat a zsurnalisztikái közhelyekkel, s elhatározza az új Enciklopédia megszerkesztését, mely a fogalmakat a maguk eredeti kontextusába helyezi. Zseniálisan megérezte, hogy minden dolgot az ellentétén keresztül lehet igazán megérteni. Ő maga paradoxonnak nevezte kedvelt kifejező módszerét. Ez adja meg humorának utánozhatatlanságát is…”
A várvavárt könyv a jelek szerint megérkezett, bele is temetkeztem, s most örömmel vidítom fel kedves olvasóim év végére hangolt lelkét nagy nevettetőnk újabb, felszínre varázsolt kincsei közül – egynéhánnyal. (CsG)

Hölgyeim és Uraim,

na igen, az ember vesz karácsonyra meg újévre mindenféle csacsiságot a gyereknek – ezeket a játékokat meg mit.
Istenem, a gyerek játszani akar.
És mi mindent találnak ki. Ezeket a gőzvasutakat, meg villanyvasutat, meg mozit, meg mágnes-halászatot, pilótafelszerelést, kereplőt, búgócsigát, építőszekrényt, kivágható, és összeállítható papírpalotát, gumirevolvert, türelem-játékot, azzal az izével, marhaság, hogy bele kell találni a két golyócskának a néger szemébe.
Mondhatom, érdemes.
A gyerekek ma végre mégiscsak elmentek iskolába, délelőtt, az első nyugodt nap, korábban is keltem fel, többször kikémleltem, ott vannak-e még – na nem azért, ugyan kérem, mi jut eszükbe, csak hogy nem késnek-e el az iskolából. Ugyan kérem, nevetséges, hiszen megnézhettem volna előbb is, én egész őszintén mondtam nekik két hétig, hagyjatok békén, ott van nektek az a sok játék.
Mégis így kényelmesebb. Végre elmentek a gyerekek, és én kimehettem a szobájukba, gyorsan bezártam az ajtót, nem azért, de félreértené a szobalány, ha így látna, én csak meg akarom nézni végre… és főként a néger miatt, a két golyócskával. Hát kérem, rémes.
A gőzvasút, aminek úgy örü… izé, úgy örültem, hogy a gyerekeknek milyen jó lesz, teljesen használhatatlan: letörték a csövet, felül, ami a legfontosabb. A mágnes-halászat is kampec, micsoda barbárság! fordítva tették bele, persze, kiégett az elem! Milyen remekül tudtam volna vele… izé… megmagyarázni nekik, hogy kell játszani! Nem lehet használni! És a papírházak – rosszul vágták ki! nincs hely a ragasztásra! ez már mégiscsak bosszantó… el kellett volna dug… izé… na mindegy, egye a fene, hol a néger!!… tegnap este, az ágyban kigondoltam, hogy kell megrázni, hogy a golyócska rögtön beleessen a szemébe. Na végre! Ez az!
Ez az… az ördög vigye el, betörték az üveget. A golyócskának se híre, se hamva.
Gaz kölykök!
Ilyen gyönyörű holmival így bánni!
Revolver kell ezeknek, bicska vagy bomba!
Tönkretették az örömömet.
Úgy kell nekem. Tudhattam volna – nem gyerek kezébe való a játék.

1929.01.06.

1. Skandikamera:
   2020. december 24. 07:30

   :-)