Kiss Székely Zoltán: Dionüszosz és Apollón –Emlékek elhagyott partjain
(XVI. karantének)
Ahogy Dionüszosz, a bor istene
az én zárt határból kilép, éled
a tragédia: születik a lélek.
Az én kapuit Apollón, kegyeltje
a rendnek, őrzi. A képzelet röpít
mégis, korlátok közül, a fegyelem
költészetébe, s ébred újra bennem
az én: kétségeimből ment ki, segít.
Álmos szemű éjszakák rongyolódnak,
mámor árnyéka térdel létem fölé.
Imára kulcsolt kéz nyílik befelé,
és eközben látomást araszolgat
az áhítat: diadalt óhajt az én,
s némán, hallgatást koldul bűneiért.
DE, tündökölhet rajt’ a gondolat-vért,
mindhiába, a lélek, mint antracén
felizzik, s nyomában hamu sem marad.
Kis dolgokat még szeretni hűséggel:
asszonyi testet, bár bűntudat-fékkel,
virágot, szellőt, nap fényét, madarat.
Nyaggat e hűség szigorú fegyelme,
szívvel megélni Apollón uralmát,
s bár sajogva Dionüszosz haragját,
hogy ember vagyok, soha nem feledve.
Imák koszorúival megrakottan,
és a kivetettség borzalmát szelíd
fájdalomba oldva most megszégyenít
e boldogság-oldó lázbeszéd. Voltam,
vagyok, s leszek. Éjszaka sötétjéből
épít a hajnali huzat. Reggelre
szobám tele fényrepesszel. S e jelre,
terített asztal vár. Felejtés-fényből.
2020. december 24.
(XVII. karantének)
Sugárözönben kérdések fogannak.
Kronosz-e, ki időnk percekbe szabja?
Járatlan utakat ki teríti elénk?
Elveszett tudást ki ás ki a múltból?
A tétova bánat honnan érkezik?
Ki felejtette célokban a jövőt?
Ki ringatgatja el a múlt meséit?
Éteri kezdet örömét ki lopta el?
Elhagyott partokon lassan baktatok.
Legendákká értek az elődök már,
volt gyász és múló ünnep az életük.
Nem tudni, egyenként járnak-e vissza
az ittfeledett szent szép dolgok után,
vagy csapatokban érkeznek a mába.
Lombos legenda századokat koptat,
kinyílik a remeték krónikája,
de néha a gyász egyedül vigyáz rá,
s tölti ki a Sztüx vizének partjait.
A halandóság hirtelen halála:
megáll a történések rendje sután,
s lét határán billeg az emlékezés.
És felejthető szómadarak jönnek:
a fosztóképzős talán –talan-ok,
felsóhajtanak néha a –telen-ek.
Újév előtt gyakorlatlan redőit
rendezi rendbe a természet bája:
a leszakítatlan virág halhatatlan,
a vadászhatatlan madár időtlen.
Felettem mozdulatlan felhő pihen.
Mítoszt teremtenék, gyakorlattalan.
2020. december 25.
Pusztai Péter rajza