Kedei Zoltán (1929-2020) barátságos, örökké vendégváró műterme az idei karácsony táján a marosvásárhelyi várból égi emeletre költözött – mostantól ott várja türelemmel barátait, tisztelőit…
A Népújság novemberben még arról adott hírt, hogy reprezentatív Kedei-tárlat nyílt a budapesti Kárpát Haza Galériában. (Alább, összeállításunk végén  íróbarátok búcsúsorait olvashatjuk az eltávozottról)

A képzőművész Kedei Zoltánról 2004-ben monográfia jelent meg a Mentor kiadónál, szerzője értékelését idézzük:

„Nyugtalan, nyughatatlan, festői egyéniség. Egyeseknek maga a Festő. Ki más lehetne az a fiatalos, érdekes arcú, titokzatos hetvenes, akivel a nap bármely pillanatában találkozhatunk a marosvásárhelyi vár ódon falai között, s lobogó hajával, sűrű, fehér szakállával, egész megjelenésével mintha olvasmány- és filmélményeink valamelyik művészszereplőjét juttatná eszünkbe? A találkozás első benyomása, a külszín persze csalóka is lehetne, de az idegen is rájöhet, a helybeliek pedig évek óta tudják, Kedei Zoltán műterme, a szellemes szójátékként is megnyerő Vár-lak az egykori katonai pékség időmarta épületében folyamatosan nyitva áll az érdeklődők előtt. Azok pedig érkeznek is az esztendő minden időszakában, nyáron a leggyakrabban, egyedül, csoportosan, spontánul, szervezetten. Vannak, akik rendszeresen visszajárnak, hozzák barátaikat, ismerőseiket is, mert biztosak, hogy mindig újdonság fogadja őket, s a házigazda hosszasan, szívélyesen elbeszélget velük, felvállalva a galériának is beillő belső nagyobb teremben a tárlatvezető szerepét. Olykor festmények is új gazdára találnak, különösen az önarcképek kelendőek, ezekből bármennyit készít a művész, hamar eltűnnek a műteremből. Mi késztethet arra valakit, hogy kisebb-nagyobb műgyűjteményét egy számára idegen ember portréjával gazdagítsa, lakása falára egy netalán távoli erdélyi város alkotójának önarcképét aggassa? Ha különösebb személyes kapocs nem, csakis a „modell” festménybe átlényegített erőteljes karaktere, az alkotás kíméletlen őszintesége, a képíró gyötrődésről, belső vívódásról árulkodó arca, mélyreható, önmarcangoló tekintete s a mű sok más megkapó ismérve lehet a magyarázat. Olyan sajátosságok, amelyek a nézőben egykettőre tudatosítják: ritka pillanatban randevúzik a festővel, abban a kényes és bensőséges helyzetben, amikor az éppen önmagával szembesül. Ekképpen úgy érezheti, hogy egy kicsivel közelebb kerülhet a nagy titok megfejtéséhez, amit az alkotás folyamata jelent. Ezért is mondhattuk már az elején, hogy vannak, akikben a festő fogalma Kedei alakjához társul.
Volt esély rá, hogy ne így legyen. Bár gyermekkorától vonzotta a művészeti pálya, a körülmények más irányba terelték életútját. A valódi tehetség azonban, bármennyi akadály gördül is eléje, ritkán kallódik el. Az ő elhivatottsága, küldetéstudata is minden megpróbáltatásnál erősebbnek bizonyult, nagy akarattal, rengeteg energiával, munkával, kitartással behozta a lemaradást, amit a sors szabott ki számára, és sikerült visszatérnie arra a csapásra, amelyen adottságait vágyai, reménye, elképzelései szerint kiteljesíthette… (Nagy Miklós Kund, 2004. In: Kedei Zoltán. Mentor Kiadó, 2004, Marosvásárhely. Előszó.)

Két évtizeddel később a Sóvidék TV-ben Molnos Ferenc ihletett interjúja révén kerülhettünk közel a ravai művész emberhez, aki ecsetet és tollat egyforma bátorsággal forgatott életében. A riportból nem mellesleg, sok műhelytitkára is fény derül…

S miközben festészeti gyakorlatáról beszél a riporternek, az itt látható 1992-es Önarcképéhez hasonló munkán dolgozik a maga sajátos stílusában.

Egy hónappal korábban festette az alábbi, jelentéses grafikai munkáját: Belém rekedt pillanatok.

A Káfé Főnix őszinte barátja és munkatársa volt. Nyugodj békében, Zolti bátyó! – üzeni valamennyi lelki társad. (Cseke Gábor)

---

Búcsú Kedei Zoltántól

Székely-Benczédi Endre: A festőművész emlékére

Sokat beszélt
…kezében az ecset.
A színek nyelvén érthetően.
Vászonra költözött a szépség,
a mosoly minden arcról,
akiket barátként ismert.
Az ecseten életre kelhetett
a történelem, mint hamvaiból
a Főnix! Az ecset
nem panaszkodott. Ő sem.

***
Hadnagy József: Fogyó gyertya

Kedei Zoltán emlékére

Loboncos haja tüzet szórt,
kiment kilenckor a várba,
estig festett, mindig állva,
lelkében kis doboz csend volt,

onnan hordta a vászonra
két szemével a vázlatot,
amit csupán ő láthatott,
míg az ecset fölváltotta,

és addig-nem-volt fényvilág
született, mintha semmiből,
név nélkül, mint a vadvirág –

fényre fény lelke mélyéből
tűzhelyként lobogó ruhában.
Fogyó gyertya. Örök lángban…

***
Albert-Lőrincz Márton: Ravától a Parnasszusig

Búcsú Kedei Zoltántól

Ravából indult fölfele a hegyre,
a Kasztaliai-nimfák hegyére,
repülve sárkány-leheletben.

Mindig a fényt kereste,
mindig a kék eget fürkészte,
mint aki tudja, ott kell meglelnie
az okok okát,
a hallgatás csöndjét,
a szépség értelmét,

mint aki rá mer kérdezni a
zuhanás okára,
remélve, hogy minden titokra
fény derül,

mert az nem lehet, hogy a
teremtés kínja s kételye
hiába ráncolt keresztet
homlokára.

Színes köveket dobált hátra
maga mögé a rögös útra …
belebotlik, ki jő utána
múzsák vizes ostorától hajtva.

Sebből, hegből és vér-szikrából,
örömből, szomorúságból
teremtett saját világot,
létesített a szépségnek templomot,
tornyain gombbal, kereszttel,
oltárán fényzuhataggal,
Tűz és Víz között.

***
Bölöni Domokos: Üzenet a feltámadáshoz

Hiánya akkor lesz észbontó, mikor jelenléte fájdalomként jelentkezik.
Nem kifelé indult a világból, hanem befelé, mintha ősei lábán járna, s a Kárpátok karéja felől érkezve mezítelen talppal tapasztalná a föld melegét és hűvösét, a mélységek dobogását, a magasság sas-parancsait. Fajtáját és szeretteit programszerűen bántották és tiltották ki kupolás rablók alig megkaparintott transzilván paradicsomukból, kicsi örömeit csak gyermekien felnagyítva érezhette magának a hamis történelem ködképei közötti ritka villanásokban –, és elhivatottságát is kerékbe törték; népe tanítója sem lehetett, művészeti kifejlődése hiú ábrándnak bizonyult; gyalogszekéren dobigálta a jégkéreg alatti rossz-sors faluról falura; végül a kényszerlakhely rulettje juttatta olyan muszáj-édeni helyzetbe, ahol Isten nagy munkáját, a Teremtést a művészi alkotás ihletében megtapasztalhatta, és érezhette: beért; minden gáncs ellenére mégis alkotó, mégis művész, és törekvése csúcsán bonthatja ki, ha szerényen is, a négysarkú zsebkendőt diadal-zászló helyett, amelyre Böske, a hűséges feleség ezt hímezte: Ez az én áldott uram, Kedei Zoltán, a festő!
Érzékeny lelke sokat és sokszor szenvedett és senyvedett többnyire valós, olykor vélt sértések, elhallgatások, klikkes kiszorítások, hallgatólagos marginalizációs trükkök miatt. A művészélet gyakor fájdalma őt sem kímélte –: amikor a magát egyetlen és igazinak tartott kényelmi csukorék, a szent és érthetetlen kánonra hivatkozva nem kíván tudni róla, vagy ha mégis, csupán a „futottak még” kategóriában vesz tudomást a nem tetsző kortárs alkotó műveiről…
Tág szívvel várta, hogy a kilencedik évtized elhozza végre a megérdemelt befogadást; nagy kiállítása szeretett városában, illetve a magyar fővárosban, pompázatos képalbuma (Imre Lídia: Egy élet-paletta színei) minden valószínűség szerint a csúcsra érés minden korábbi fájdalmat felülíró örömét, boldogságát jelentették a számára.
Nagy bánata, hogy a szeretett VÁR-LAK már hiába várja, hiszen a pandémia lelakatolta a marosvásárhelyi várba vezető serény sétáit, elduggatta alkotói ösvényeit: bizonyára hozzájárult végtelen szomorúságához. Tárlatok, irodalmi estek, kötetbemutatók, szerzők és előadók gazdájaként lehetett a mi igazi Zolti bátyónk. És amikor a végzet megfosztja az embert legdrágább és legkomolyabb játékától, jóvátehetetlen sebet ejtve: a lelkünket zárja ólom-koporsóba.
Egy időre megmaradt a virtuális tér. Rokonszenves egyénisége, már-már hihetetlen szerénysége, vonzó lelkülete nagy pártoló tábor kezdvencévé tette a világhálón. Gyermekein, unokáin, rokonain kívül azonban végtére már csak ők, a tántoríthatatlan rajongók maradtak vele, és persze néhány makacs levelező, aki minden megmozdulására olthatatlan szeretettel válaszolt.
Éreztem mindabból, amit/amiket az utolsó napkban fölposztol/t, hogy voltaképpen képekben és lírai vallomásaiban – hagyatkozik. Nemcsak legközelebbi kedves szeretteinek, hanem valamiképpen nekünk, az Őt annyira kedvelő s most gyászoló fogadott gyermekeinek is.
Azt hagyta ránk, hogy ne kezdjük a gondolatot tagadással. Kezdjük igenlő szeretettel az egész világot. Mert a fájdalom is arra vezet, amerre az Isten ujja mutat.
Drága Zolti bátyó, az ég van veled. Integetnek képeidről a tájak, az emberek, a vihar és az ég, integet édes szülőfalud, Rava, ahol a mennyországod kezdődött, és ahová már csak angyalként térsz néha vissza.
És féltőn, figyelmeztetőn, hívogató boldogsággal integet a Lélek. A viaskodó, önmarcangoló, világfájdalmú, Jézus-arcú örök Lélek.
Isten segítsen a rendes feltámadáshoz!

***

Fülöp Kálmán: Befejezetlen levél

Im. Kedei Zoltán

Kedves barátom,
Zoli bácsi,te már
ott vagy az égiekkel

égi ecsettel, s új
színekkel fested
képeid nagy szíveddel.

Ha olykor-olykor
időd futja, barátaidról
emlékezz meg,

szívünkben hordjuk
tiszta csendjét, az együtt
töltött szép perceknek.

A Mennyei térből
nézz le olykor,
és látogass meg álmainkban –

mi mindig
szeretettel várunk,
ahogy te vártál Vár-lakodban…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ