Kiss Székely Zoltán verseiből
Kérdés téli napforduló idején
Hónom alatt átnyúl a szél,
halántékomon ijedt dér,
álmom jégpikkelye csillan,
halál fagyos rügye koccan.
Arcodat a szél nyaldossa,
arcom esőcsepp pofozza,
szerelmünk néma titkait
betakarja a hajnal itt.
Akinek fáj ez a világ,
kopár fáknak odváig hág.
Felröppenő szent madarak
szárnyaim. Csenddé rokkannak.
Luc. Mély repedésein át
felszippant. Ez lesz hát urnád?
Orgonamuzsikát izzad
homlokomról csüngő jégcsap.
Fagylángok ködfüstjét fújja,
hó-menyasszony, s betakarja.
Teremtés és temetés közt
pácolja csöpp idő az őszt.
Körém nehezült sötétség,
csőstől szakad rám a kétség,
porig égnek benne lantok,
molylepkék, s csillag-gubancok.
Kivágott luc, most halálán,
zúzmarát ölel szakállán,
még egy utolsó rügyet hajt:
éji égre jeget sóhajt.
Sáron csusszan tavaszba tél,
megőszül a nyár is, ha fél.
Évgyűrűk körkörössége
csillagtüzekben elég-e?
2020. december 23.
Emlékek elhagyott partjain
(XVII. karantének)
Sugárözönben kérdések fogannak.
Kronosz-e, ki időnk percekbe szabja?
Járatlan utakat ki teríti elénk?
Elveszett tudást ki ás ki a múltból?
A tétova bánat honnan érkezik?
Ki felejtette célokban a jövőt?
Ki ringatgatja el a múlt meséit?
Éteri kezdet örömét ki lopta el?
Elhagyott partokon lassan baktatok.
Legendákká értek az elődök már,
volt gyász és múló ünnep az életük.
Nem tudni, egyenként járnak-e vissza
az ittfeledett szent szép dolgok után,
vagy csapatokban érkeznek a mába.
Lombos legenda századokat koptat,
kinyílik a remeték krónikája,
de néha a gyász egyedül vigyáz rá,
s tölti ki a Sztüx vizének partjait.
A halandóság hirtelen halála:
megáll a történések rendje sután,
s lét határán billeg az emlékezés.
És felejthető szómadarak jönnek:
a fosztóképzős talán –talan-ok,
felsóhajtanak néha a –telen-ek.
Újév előtt gyakorlatlan redőit
rendezi rendbe a természet bája:
a leszakítatlan virág hallhatatlan,
a vadászhatatlan madár időtlen.
Felettem mozdulatlan felhő pihen.
Mítoszt teremtenék, gyakorlattalan.
2020. december 25.
Egy szórványvidéki istenháza-romra
(XVIII. karantének)
100 évvel Trianon után
Népe nélküli templom. Szíve már üres,
kihalt, szeretet nélkül. Betelepülők
fosztogatják. Előbb a szellemét tüzes
vassal égették kíméletlenül ki ők.
Aztán az Úr asztaláról a terítő
padozatra került, és sáros lábnyomok
földbe döngölték. Most? A szószék szédítő
gyorsasággal porlad, és a pad-romok
szúvak tanyája lett. Ahogy az egerek
futkároznak a játszóasztalon, felsír
egy orgonasíp a csendben. Eső-erek
a leszakadt eresz alól… És néma sír
kövét lopják a kertben. Viszik, bontják már
a templomfalat, házuk épül belőle.
A torony harangja bongva leszáll, akár
sebzett madár fészke, zuhan a tetőre,
s a beomlott bolt alól kiszáll az éjbe
az utolsó sóhaj: vége. Maga a táj
burkolózik már felejtés-feketébe.
Gazság. Felszántott földjének is nagyon fáj…
2020.december 26.
A havazás sem bújtat el
(XIX. karantének)
Elbújnék a kegyetlen fagyok elől, de megtalálnak.
Havazás indul az idegen városban. Őre a talánynak?
Lerombolt hidak csonka alázata. Álmok patakjárt
pontatlansága sebez. Felölteni a táj alakját
nem akarom. Taszít az, hol kényszerűn eltöltötted
fél életedet. Szenvtelen házfalakat is dönthet
az öröm! Színes képek fekete-fehér lenyomatát
keresem. Tudat alatt mocorog, káoszt teremt a vágy.
Havas ágak végein ringó füttyszó. Öregasszonyok
pólyálgatják a tájat. Mintha létem szűz kisasszonyok
emlékezése lenne. Rozsdás ereszen rozsdás erű
jégcsap. Zavarba hozhat a kusza ösvények sors-szerű,
hóba mart nyoma – a medvebőrként kiterített jövő.
Öreg eperfa. Álmok görbe tükrében felnövő
törzsén még felismered szétfutó rovásírásodat.
Méltósággal elviselni, hogy csak egy feledett adat
vagy? Vézna híreket kocogtat felém az üres peron.
A réten nem vár már senki lábnyoma. Lassan körbefon
a zúzott álmok zöreje. Ámít egy ostoba keret:
Jövő tavaszban lehetnék még hiány valakinek?
Nem tudtam megtalálni itt a boldogság kék madarát.
Az idegen város főterén vakon lesem illatát
az elmúlásnak. A feledés imbolygó fókuszában
elégek. Kiégetett tégla leszel bármely ház falában?
S amikor már Dsuang Dszi tarka lepkéje is elégett,
intés ér hozzám: Ne tépjed szúrósdrótját a szeszélynek!
Csukott könyv, fagyott lapok. Behavazatlan emlék lobban
bebocsátatásért. Kérésem már rég semmibe csobban.
2020. december 28.
Pusztai Péter rajza