A Vártemplom tornya beásta magát lassan az égbe,
a fióktornyok hozzá nőttek, elismerést remélve.
A Rózsák terén aszály, rég nem csobog át rajta patak,
poros utcák a temetők mellől beletorkollanak.

Augusztus végi kánikula. Tombol a nyár ideki.
Hőbe mosódott szélű folt a sok alak, neki-neki
ütközök egynek-egynek. Félelem bűvöl. Utamba állsz.
– Fegyvertelen vagyok. – Mint akkor? – Rajtam foltot mit találsz?

– Hogy éppen itt fussunk össze? – Asztalhoz ülünk, sört iszunk.
– Rég-nem-látott barátok? – Már kő alatt egyik-másikunk.
Mesélsz, most él az arcod, finoman remeg sok kis izom.
Kapaszkodó szavak. Kifeslik: otthonod az otthonom.

Neked se itt zöldell a rét. Terhét veszed már nyakadba.
Régen-volt szökőkút vize most csobban az alkonyatba.
Ébredő csillagok alatt történetek kavarognak.
Belénk ásták maguk régi szerelmek, és mosolyt lopnak.

Koraőszi, napmeleg besztercei íze a számban.
Torony. Visszaszippantódik. Harangja kondul a mában.
Édes mosolya egy régi kép alatt. Most énekbe fog:
„…itt már senkit nem ismerek…” Emlékezünk. Vajh ránk ki fog?

2020. december 29.