Hajdú-Farkas Zoltán: Alkaiosz lakomája

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001, az illusztrációk és a borító Deák Ferenc munkája, szerkesztő: Láng Zsolt, Tipográfia: Hajdú Áron)

Amennyiben a média manapság Leszboszt emleget, akkor a következő szó rögtön a migráns lesz. A koronavírus ugyan ideig-óráig félretolta Törökországból a szigetre érkező menekülteket, de amint kissé csökken a pandémia, úgy növekszik megint a migránsmánia.
Talán ezért, az ókori görögek Leszboszon élt két kiváló költője, Szapphó és Alkaiosz már nem nagyon érik el a huszonegyedik századi ingerküszöböket, noha az előbbi, ugyancsak sokat tett azért, hogy neve nem csupán szerelemformaként, hanem a szenvedély költőnőjeként is fennmaradjon. Az utóbbi pedig, verselése mellett, a városállamok híveként következetesen harcolt a zsarnokság ellen.
Napjainkban mindezt az önkormányzatiság és a keménykezű központosítás közötti küzdelemnek is nevezhetnénk, ha ugyan a huszonegyedik századi hírzuhatagban valaki még hajlandó lenne a demokrácia klasszikus forrásai után kutatni.
Húsz esztendővel ezelőtt Hajdú-Farkas Zoltán (1959) sem ezt tette. Látszólag. Viszont Kubától Krétáig, Menaságtól Budapestig tartó irodalmi útirajzai voltaképpen nem mások, mint töprengések az emberi lét sokféleségén, a helyi és az egyetemesség, vagy ahogyan megintcsak ma neveznénk, a lokális és a globális viszonyán.
Ebben az időrendiséget be nem tartó dedikációs sorozatomban már írtam Hajdú Farkas-Zoltán egy másik könyvéről, és akkor megemlítettem: kötődése többszörös. Édesanyja szász, édesapja csíki székely, ő maga itthon tanárkodott, muzsikált és néprajzoskodott, ameddig mennie kellett, és Heidelbergig meg sem állt. De ott is magyarul ír, németről-magyarra fordít és nem csak úgy általában a magyar, hanem mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalom alkotójanak tekinti magát.
Soha nem ír szokványosan, a látnivalók, az élmények, a külső és belső világ, az idősíkok ötvöződése, a modern irodalmi eszközök használata vezet oda, hogy aki kézbeveszi munkáit, nehezen tudja letenni. Ez a könyve újraolvasáskor is éppen olyan friss, mint megjelenésekor, hiszen a több támpont között az sem elhanyagolható, hogy a karantén időszakában a csíkiak hiába rendelhettek online bármiféle bort bárhonnan, mégis a háromféle ősi fajboruk, a misebor, a gyümölcsbor, és a székelyföldi krumpli-moldvai szölő cseréje nyomán készülő pityókabor továbbra is tartja magát. Mint ahogyan a hétköznapi együttélésen, a másság elismerésén alapuló, önálló és sajátos erdélyiséget sem sikerült még beolvasztani valamiféle felsőbbrendű, kizárólagos és központilag vezérelt, erőltetett nemzettudatba, annál is inkább, mivel a fiatalok nyitottsága és világvágya többé már nem súlykolható kizárólagosan az eltelt évszázadokba.
Voltaképpen úgy vagyunk mindezzel, mint Hemingway öreg halászával, akiről többek között az egyik remek kubai útirajz szól. És aki kontinenseken, óceánokon, nemzedékeken innen és túl a veszteségeken is felülemelkedő emberi lét jelképévé vált. “Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem.”