Székhy Juhos János: Visszatérni üres kezekkel / Székhy Juhos János: Holdszonettek

(Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1997. Az első kötetet Ercsei Ferenc: A hazugság mint életforma, avagy az elveszett szerelem soha meg meg nem talált változatai című grafikai sorozata illusztrálja. A második kötet borítóterve Mérey András munkája, megjelentetője az Alutus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.)

Bevallom, kissé restelltem magam, amikor 2019 novemberében a csíkszeredai megyei könyvtárban üldögéltem és Székhy Juhos János (1934-2018) verseit hallgattam, ihletett előadásban. Alig voltunk féltucatnyian, rajtam és a könyvtárosokon kívül jórészt családtagok, hiszen születésének az évfordulójára emlékeztünk, amely éppen arra a napra esett, amelynek végleg meg kellett volna fordítania a világtörténelem kerekét.
Dehát egy évszázad alatt kiderült, hogy az emberiség jól teszi, ha nem hisz mindig csak egyirányban forgó kerekekben és előre kitervelt, véglegesnek tekintett társadalmi játszmákban, hiszen az ok és okozati összefüggések csak a legritkábban egyenesvonalúak.
Ismernem kellett volna, tépelődtem magamban, hiszen 1972-től, majdnem amikor az újságírást kezdtem, itt élt a városomban és a szavak napszámosai az évek során rengeteg emberrel találkoznak.De vajon miért nem jött össze az ismerkedés sem vele, sem a verseivel?
Alighanem a mindennapos, kenyérkereső munka utáni szenvedélyét megtartotta magának és el kellett jönnie a rendszerváltásnak, majd a nyugdíjas éveknek, hogy három vékony kis kötettel jelentkezzen. Ezer álomhajó volt az első, és az is csak 1995-ben, majd ezután következett a címben jelzett másik kettő. Pedig nagy kár, hogy egykoron a kolozsvári, Farkas utcai református kollégiumban érettségiző diáknak nem fedezték fel hamarabb a verseit, mert kimondottan üdítő és színtiszta líra, ahogyan a természetről, a szerelemről, a szülőföldről, a családról és a világ kisebb-nagyobb dolgairól ír. Valami olyasmi, amit manapság, a megállást, az ellazulást, a nyugalmat, a természet hangjainak újra felfedezését hirdető internetes applikációk igyekeznek sugallni a pergő-rohanó élet helyett, mert rájöttek, hogy az ember végsősoron, igen nagy részben. érzelmekből van kifaragva.
„Mint tengerbe hulló csillagrendszerek/ visszafénylenek az elmúlt évszakok/ a tavasz a nyár a szelíd őszi napok/ a tél űzött kutya közöttünk ténfereg/ mint megadásra váró zászlók lengenek/ a messzeségbe tűnő fehér havasok/ és jönnek a győztes kellemetlen fagyok/ és opálra festik az üvegablakot….”
Csendesen, békésen áradó verssorok ezek, és akárcsak a társaik, mindig távol a giccstől, a közhelyektől, mintha valaki nem csupán a saját, hanem valamenyiünk életének legszebb pillanatairól szeretné ellibbenteni az idő fátylát. “Az álmok elvisznek mindig hazáig/ anyám zöld szemébe rejtőzött a kert/ egy-két régi játék szanaszét hevert…”
A találkozón unokája, Veress Viktória hegedült és Iochom Zsolt olvasta fel azokat a verseit, amelyeket a könyvekkel együtt emlékként átadtak nekem. Ezért is rendhagyó ez a dedikáció. Székhy Juhos Jánosra pedig az elkövetkező években is verseinek olvasásával érdemes emlékezni.
“Ülök egyedül az asztal mellett/ Előttem papír ceruza/ Halkan remeg az esti szellő/ Fázósan ring a bodzafa / Ősz van a levelek mind lehulltak/ Gólya magasban nem köröz/ Egy pók ereszkedik selyemszálon/ S papírra hull mint az ősz.”