Oláh István: Ljotkij promüslennij zavod
Még megboldogult úrfikoromban olvastam le egy ruhadarab márkacédulájáról a címet, ki tudja, miért s hogyan ragadt meg memóriámban, jelentett-e valamit akkor nekem vagy sem. De ha ki se kopott, akkor fantáziálok tovább.
Közüzemi alkalmazott lettél valahol Nyugat-Európában, kérdeztem egy régi ismerőstől, aki legalább két éve nem fordult elő az udvarhelyi korzón. Erre az illető visszakérdezett, aztán honnan veszed, hogy közüzemi lettem? Hát mert az inged elárulja, kedves barátom. Ez a diszkréten kékcsíkos ruhadarab, ami szerint te ténynyleg az aschaffenburgi közművek alkalmazottja vagy.
Ezen még eldumáltunk egy kicsit, a végén aztán kiböktem: az elegáns ingen a zseb fölé rávarrták a pirossal meg sárgával hímzett emblémát, amin ez áll, nem más. Ó, mekkora kő gördült le szívemről, hogy nem kell arról papolnom, amiről – űzöttségünk, számkivetettségünk vagy csak szegénységünk ürügyén – különben gyakran szoktak. Hogy a kiváló értelmiségi az itthoni fekete (?) kenyér híján sírva nyúl a fehér kenyér, sőt, kalács után a messzi idegenben, mert itthon már ezt se, azt se, semmit se lehet. Összetévesztettem ismerősömet egy politikai, felekezeti avagy gazdasági okokból kitelepülővel, nos, kiderült, hogy a turkálda a ludas. Két napja vette potom tíz lejért a príma darabot a turiban, az asszony kimosta, kicsit vasalta, és lám, milyen galibát okozott, még ha csak tíz lejbe is került!
Nem ez volt az első és egyetlen tévedésem. Láttam már valakin metró feliratozású munkazubbonyt, lehet, a londoni, párizsi, New York-i, Santiago de Chile-i földalatti építője vagy karbantartója volt az illető, aki a mi kis városunkban töltötte szabadságát. Igen, mert tökéletesen logikázott: egy olyan várost nézett ki magának, ahol nincs és garantáltan nem is lesz a belátható jövőben mélyvasút, ezért aztán a lehető legpompásabban telt vakációja! Egy másik polgártársunknak is szerencséje volt a turkálóban, olyan fatalpú bakancsot kotort ki a halmazból, amilyet az igazán nagy és korszerű ércolvasztókban használnak a csapoláskor. Még akkor is bakancs, amikor a forróságtól meg a vas szikráitól minden más lyukasra ég. Mi ez, tán a felkészülés a világvégére, amit most kivételesen nem kell elhalasztani? Vagy netán arra készül a szerencsés vásárló, hogy belegyalogoljon minden elébe kerülő lelkivilágába? Egyik sem kizárt. S itt van még egy érdekes ruhadarab. Tiszta fehér, tán uniszex, ahogy manapság mondják, férfi is éppúgy hordhatja, mint nő. Elsőre azt hihettem, ifjúkorom megaegyüttese, az ABBA rekvizitumából került elő valahol a Skandináv-félszigeten, amit aztán gyorsan el is küldtek Erdélybe, s itt hét végén húsz, közepén tíz, végén három lejért be is dobták a forgalomba. De mi van, ha különleges anyagokból és technikákkal készült, hogy kibírjon mondjuk egy Holdutazást? Szent isten, csak nem Aldrin kezeslábasa került be a szekondhendbe! Egy harmadik változat szerint ha megmérem a Geiger-Müller részecskeszámlálóval a ruhát, elájulok, mert a standard sugárdózis ötszázszorosát-ezerszeresét méri a műszer! Akkor viszont Csernobilból vagy Fukushimából került Udvarhelyre a holmi. De az sem kizárt, valamelyik helyszínelő csoport használta New Yorkban, Miamiban, s ha közelebb, akkor Brassóban vagy Bragadiruban, pontosan ott, ahol a délutáni tévéhírekben egy gyilkos kézrekerítésén ügyködnek a nyomolvasók.
Pusztai Péter rajza