Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (106)

Sarány István: Garabonciások

(Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018, a borító Miklós Hanna Ingrid munkája, a fényképek, plakátok, lemezborítók, reprodukált kiadványok Csutak István gyűjteményéből származnak.)

Schöpflin Aladárnak (1872 – 1950) sok-sok kiváló irodalomtörténeti könyve mellett van egy olyan rövid, egyetlen nekifutásra is elolvasható tanulmánya, amelyben azt fejtegeti, hogy miből élt meg a magyar író.
A lényeg az, hogy néhány kivételtől eltekintve, mindazok az írók-költők, akiknek a betűvetés mellett nem adatott meg az arisztokrata vagy a nemesi lét, kizárólag az írásból nem tudtak megélni, legyenek bármennyire is tehetségesek. Mecénások, intézmények, a legkülönfélébb állások álltak mögöttük és persze felkarolta őket a korabeli, állandóan szövegekre éhes sajtó, amely kihasználta a szó művészeinek íráskészségét, de legtöbbször nem a szépirodalom terén, hanem a politika és a bulvár különböző irányzatainak a szolgálatában. Ráadásul a szerkesztőségektől és a kiadóktól felvett hitelek megtérítése még jobban megzabolázta az írók-költők önálló és szabad alkotás utáni vágyát.
A kortárs magyar irodalomban is csak nagyon kevesen vannak, akik képesek szépirodalmi alkotásaikból megélni. Erdélyben a csekély szerzői jogdíjakból a legjobb esetben is csak csurran-cseppen, támogatásokra, ösztöndíjakra, pályázatokra és mindenféle más varázslatokra van szükség ahhoz, hogy a művek legalább megjelenhessenek.
Az irodalmat és a sajtót, avagy tágabb értelemben a médiát, napjainkban is igen erős szálak kötik egymáshoz, és csak becsülni lehet azt a szerzőt, aki képes arra, hogy egy napilap taposómalmán túl önálló könyveket is megjelentessen. Sarány István (1965), a Hargita Népe főszerkesztője az ezredforduló után ezen az úton indult el, tucatnyi kötete jelent meg különböző témák köré szerveződve, de az egyik legérdekesebb, kétségtelen, a címben jelzett.
1976-tól kezdve, amikor Mátray László színész a Garabonciás nevet javasolta az újonnan megalakult temesvári zenei együttesnek, az akkor magát country stílusúként meghatározó zenekar beépült az erdélyi művelődéstörténetbe. Hogyan? Miként? Ezekre és a hasonló kérdésekre megkapja a részletes választ mind az idős, mind a fiatal, aki végigolvassa Csutak Istvánnak (1956), az együttes egykori frontemberének és dokumentum-megőrzőjének, illetve Sarány Istvánnak, a történetek formába öntőjének ezt a több mint háromszáz oldalas könyvét. A szöveget úgy építették fel, hogy a lehető legerőteljesebben és ugyanakkor rendkívül olvasmányosan felszínre jut az a társadalmi, nemzetközi és hazai háttér, amely az együttes születését megelőzte, illetve amelyben a garabonciások a maguk küzdelmeit folytatták az őket olykor felpártoló, máskor azonban a legjobb esetben közömbös, olykor pedig kimondottan ellenséges politikai közeg keretei között. A könyv így voltaképpen nem csupán egy zenekarnak, hanem egy nemzedéknek válik a krónikájává. A garabonciások könyvét Bukaresttől Budapestig több színhelyen is bemutatták, én a Marosvásárhelyi Könyvvásáron találkoztam vele és ott is kaptam a dedikációt, amelyben az évszám és a hónap megcserélése alighanem művelődéstörténeti érdekesség marad. De ha valahová még elmentem volna könyvbemutatóra, akkor az minden bizonnyal Petrozsény lett volna, hiszen István szülővárosában a Csutak név kimondottan ismerősen cseng, matektanár édesapjának és tanító édesanyjának mindmáig felejthetetlen pedagógusi tevékenysége alapozta meg a hírnevet, amelyhez a ma Csíkszeredában élő garabonciás fiuk hozzátette nem csupán a maga populizmustól és demagógiától viszolygó kritikai szellemét, hanem töretlen erdélyiségét is.

2021. január 11.

Szóljon hozzá!